Kinyitottam a mappát.

Kicsit több mint háromezer dollár.

Becsuktam, és a kabátomba nyúltam az utazási kártyámért. Matt fekete titán. Nehezebb, mint egy normál hitelkártya. A sarokban apró kormányzati jelvény díszelgett. A pincér meglátta, és azonnal megváltozott a testtartása – nem drámaian, pont annyira, amennyire kellett volna.

– Természetesen, asszonyom.

Mindkét kezével elvette a kártyát.

Apám összevonta a szemöldökét. „Milyen kártya ez?”

„Kormányzati utazási engedély.”

Chloe megvonta az egyik vállát. – Kényelmes.

“Néha.”

A pincér visszajött, elém tette a nyugtát, és arrébb lépett. A vacsorának itt véget kellett volna érnie – ostoba, drága, tiszta volt. De én már nem színleltem.

Összehajtottam a nyugtát, letettem a tollat, és egyenesen Vance-re néztem.

– Valami érdekes történt ma – mondtam.

Megállt a mozgásban.

„Ó?”

„A Védelmi Minisztérium szerződéses ellenőrzést indított.”

Arthur legyintett egyet. – Ez elviselhetetlenül unalmasnak hangzik.

Vance-re szegeztem a tekintetemet. „Offshore fizetési útvonalakat vizsgálnak.”

Egy ütem.

Aztán egy másik.

Chloe mosolya elhalványult. „Mi köze ehhez nekünk?”

Felemeltem a borospoharamat, és hagytam, hogy a csend megnyúljon.

– Attól függ – mondtam. – Milyen gyakran intéz üzleti ügyeket a Kajmán-szigeteken?

Vance villája kicsúszott az ujjai közül, és éles, fémes csörrenéssel a tányérnak csapódott.

Az asztalnál senki sem vett levegőt egy teljes másodpercig.

Aztán rám nézett – nem úgy, mint egy önelégült sógor, akit vacsora közben ugratnak, hanem mint aki most jött rá, hogy a padló alatta egyáltalán nem padló.

4. rész

A családi villa pálmafák és fekete lávakő mögött állt, széles üvegajtókkal az óceánra nézve, és egy privát medencével, amely sötétedés után kéken ragyogott. Csiszolt fa, drága naptej és a virágok nedves, édes illata terjengett, amelyeket egyértelműen még hajnal előtt pótoltak.

Chloe lépett be először, és úgy kezdte kiosztani a szobákat, mintha az övé lenne a hely.

„Anya és apa fent vannak. Vance és én természetesen a tengerre néző lakosztályt kapjuk. Harper, te a terasz melletti szobát kapod.”

A terasz melletti szoba kisebb, sötétebb volt, és elég közel a medencefelszerelés-szekrényhez, hogy hallani lehetett a zümmögését a falon keresztül.

„Nekem bevált” – mondtam.

Ez csalódást okozott neki, ami majdnem megérte.

Bent a szobában letettem a sporttáskámat, és kivettem egy vékony fekete tabletet. Kormányzati kiadás. Keményített burkolat. Biztonságos környezet. Elég unalmasnak tűnt ahhoz, hogy bármelyik civilt untassa, ami a szépségének is része volt. Visszavittem a nappaliba, letettem a dohányzóasztalra, a képernyője halvány volt, de élő, majd nyújtózkodtam egyet, és azt mondtam: „Sétálni megyek.”

Senki sem állított meg.

A part szinte üres volt. A üdülőhely fáklyái aranyló foltokat vetettek a homokra, és mögöttük minden ezüstkékre változott a holdfényben. A hullámok lassan és egyenletesen csapkodtak. Só szállt a levegőben. Valahol lejjebb a partnál egy pár halkan nevetett a szélbe.

Addig sétáltam, amíg a villa már csak egy kivilágított ablakcsoport volt a pálmafák mögött. Aztán elővettem a telefonomat, és megnyitottam a tablet hírfolyamát.

A szögből a nappali felét és a dohányzóasztalt kaptam. Egy másodperccel később megszólalt a hang – jég csilingelt a poharakban, apám kinyitotta a minibárt, Chloe magas sarkú cipője a csempén kopogott.

Figyeltem, ahogy Chloe észreveszi a táblát.

„Mi ez?” – kérdezte anyám.

– Harper’s – mondta Chloe.

A képernyő kivilágosodott az érintése alatt.

Vance egy pillanattal később megjelent mögötte, arca megfeszült. – Hagyd már!

Chloe felnevetett, rekedten és közönyösen. – Ha nyitva hagyta, az az ő baja.

„Ez katonai felszerelés.”

„Ez egy tabletta.”

„Ez az ő tabletje.”

Ez körülbelül két másodpercre megnyugtatta.

Aztán leült, közelebb húzta, és a folyosó felé pillantott, hogy megbizonyosodjon róla, nem jövök-e vissza. „Ha lesz audit, itt lesz.”

A pulzusom lassú maradt. Ez a szépsége egy jól felállított csapdának: a türelem elvégzi a dolgát.

Vance a kanapé mögött ólálkodott. – Ne légy már hülye.

A nő felé fordította a képernyőt. „Hozd ide a laptopodat!”

Elég sokáig habozott ahhoz, hogy bebizonyítsa: tudja, hogy veszélyes, aztán eltűnt a lakosztályban, és ugyanazzal a fekete géppel tért vissza a repülőgépről.

A telefonomon a tükörképük halványan mozgott a mögöttük lévő sötét ablakon. Az üvegen túl az óceán feketének és végtelennek tűnt.

A tablet pontosan úgy fogadta Chloe első érintését, ahogyan tervezték – nem kellett jelszót kérnie, csak egy parancskonzol és egy vidám kis beviteli mező volt látható rajta, amitől a civilek azt hitték, hogy már félig bent vannak.

Chloe elmosolyodott. – Látod?

Vance leült mellé, és gépelni kezdett.

Hallottam a billentyűk apró, gyors kattanását a hullámok felett. Állandóan ámulatba ejt, hogy a pánik mennyire hangzik magabiztosságnak.

– Mit próbálsz csinálni? – kérdezte Chloe.

„Keresd meg a tükörnaplókat. Ha megvannak neki, törlöm őket.”

„Meg tudod csinálni?”

Nem válaszolt.

Az én oldalamon a tablet már elkezdte a bizonyítékok gyűjtését. Előlapi kamera képei. Környezeti hangok. Érintésnyomás-térképek. Ujjlenyomat-rögzítés. Eszközök kézfogási naplói. Villa hálózati azonosítók. Csendben, módszeresen eleget gyűjtött ahhoz, hogy hat különböző módon összekapcsolja őket a behatolással, mielőtt egyáltalán rájöttek volna, hogy az ajtó soha nem is volt igazi.

Aztán Vance indította el az eszkalációt.

Egy piros zászló töltötte be a képernyőt.

JOGOSULATLAN HOZZÁFÉRÉS ÉSZLELVE

Chloe összerezzent. – Mi ez?