– Öld meg! – csattant fel Vance.

„Próbálkozom!”

Elkezdődött a visszaszámlálás.

00:59

00:58

00:57

A hang halkan kezdődött – egy vékony elektronikus csengőhang, valami ébredésének hangja. Aztán a kamera felvillant. Egyszer. Kétszer.

Chloe a képernyőre csapott. „Nem záródik.”

„Kapcsold le.”

„Megtettem!”

Vance felkapta a tabletet, és megpróbálta manuálisan lenyomni. A riasztó ekkor teljes erővel megszólalt – egy éles, lüktető sziréna verődött vissza a magas mennyezetről, és az egész villát visszhangkamrává változtatta.

Fent apám felkiáltott: „Mi a fene volt ez?”

Anya Chloe nevét kiáltotta.

A képernyőn egy utolsó sor jelent meg tiszta, könyörtelen betűkkel:

BIOMETRIKUS ADATKEZELÉS, TELJES
SZÖVETSÉGI BIZONYÍTÉKPROTOKOLL AKTÍV

Még a tengerpartról, a hullámok morajlása fölött is hallottam, ahogy Chloe káromkodni kezd.

A visszaszámlálás elérte a nullát.

A sziréna azonnal elhallgatott.

Annak a csendnek, miután valaki elvesztette a kontroll illúzióját, megvan a maga hangja. A hírfolyamomban Chloe túl gyorsan lélegzett, egyik kezét a mellkasára szorítva. Vance szája elsápadt.

„Ez egy csapda” – mondta.

Azonnal felé fordult. – Azt mondtad, meg tudod javítani.

„Megérintetted.”

„Azt mondtad, hozzam el a laptopodat!”

Kikapcsoltam az élő közvetítést és eltettem a telefont. Egy hullám hideg habot lövellt a cipőmre, majd visszahúzódott, és a homok keményen a lábam alatt maradt.

Mire visszasétáltam a villába, Chloe-nak és Vance-nek sikerült majdnem normális arckifejezést kölcsönöznie.

Majdnem.

A tablet sötéten állt a dohányzóasztalon.

Felvettem, és szétnéztem közöttük. „Valami baj van?”

Chloe erőltetetten felnevetett. „A kis játékszered elkezdett sikítani.”

„Hiba” – mondtam.

– Igen – felelte Vance túl gyorsan. – Hiba.

Bólintottam, és visszavittem a szobámba.

Nem sokat aludtam. Nem az aggodalomtól. Egyszerűen nem volt okom rá. A naplók tiszták és teljesek voltak – ujjlenyomatok, arcfelvételek, kapcsolati nyomok, sőt Chloe részleges hangnyom-egyezése is, miszerint: „Ha lesz audit, az itt lesz.”

Hajnali 3:12-kor újabb üzenet érkezett a bázisról.

Azonosított alanyok. A valószínűsíthető ok küszöbértéke túllépve. Szövetségi csapat készenlétben.

A sötétben feküdtem, hallgattam a medence szűrőjének zümmögését a falon keresztül, és az óceán halk morajlását az üveg mögött.

Reggelire pontosan tudtam, mikor érkeznek meg az ügynökök.

5. rész

Az évfordulós bálterem a szálloda második emeletéről a vízre nézett – halvány kő, végtelen üvegfelületek, olyan drága virágdíszek, hogy alig tűntek igazinak. A reggeli fény beáradt az ablakokon, és megcsillant az evőeszközökön. A levegőben orchideák, kávé, a villásreggeliből származó vaj és az óceán illata terjengett minden alkalommal, amikor a teraszajtók kinyíltak.

A nagyszüleim a középső asztalnál ültek.

June nagymama kék selyemkabátot és gyöngy fülbevalót viselt, ami valószínűleg a szobában lévő házasságok felét túlélte. Walter nagypapa kissé kényelmetlenül érezte magát vászonzakójában, és mélységesen örült, hogy mellette lehet. Csak emiatt egyeztem bele, hogy egyáltalán eljöjjek. June megszorította a kezem, amikor lehajoltam, hogy megcsókoljam az arcát.

– Fáradtnak tűnsz – mormolta.

„Hosszú repülőút.”

A tekintete az arcomon fürkésződve fürkészte a gondolatait. Mindig többet vett észre, mint amennyit kimondott. „Jól vagy?”

“Igen.”

Nem teljesen igaz. De majdnem.

Chloe tíz perccel később érkezett meg egy tökéletesen szabott fehér ruhában, amire valószínűleg külön biztosítása is volt. Makulátlan smink. Ragyogó mosoly. Ha a szobában volt valaki, aki nem egy szövetségi bizonyítékcsapda robbanási hatókörében töltötte az előző éjszakát, az azért volt, mert nem volt hajlandó tudomást venni róla.

Vance bejött mellé, úgy nézett ki, mintha egy széken aludt volna. Arthur már megtalálta a pezsgőt. Anyám folyton a szalvétákkal és virágokkal bajlódtak, ahogy némelyik ember a bútorokat rendezgeti át, amikor ideges.

Miután elkezdődtek a beszédek, az ablaknál álltam egy pohár jeges vízzel a kezemben. Kint a Csendes-óceán csillogott a kemény napfényben. Bent a szobában az a drága csend uralkodott, ami mindig beköszönt pár másodperccel azelőtt, hogy valami balul sülne el.

A műsorvezető bemutatta a nagyszüleimet. Taps söpört végig a báltermen. Chloe felállt, lesimogatta a ruháját, és egy pohár pezsgővel a kezében a színpad felé indult.

Persze, hogy megtette.

„A nagyszüleim megtanították nekünk a család értékét” – kezdte, miközben az asztaloknál mosolygott. „És a hűséget.”

Alig hagyta el a szót a szája, amikor a bálterem ajtaja kivágódott.

A hang úgy hasított be a szobába, mint egy lövés.

Nyolc szövetségi ügynök lépett be gyorsan és szervezetten, sötét öltönyökben, testpáncél alatt, jelvények villogtak a csillárok alatt. A vendégek integetve fordultak meg. Székek csikorogtak. Valaki hátul azt suttogta: „Jézusom”.

Arthur talpra ugrott. „Mi ez?”

A vezető ügynök még csak le sem lassított. Egyenesen elsétált apám mellett, el a süteményesasztal mellett, el a megdöbbent zenészek mellett, és megállt a színpad alján.

– Chloe Bennett Carter – mondta. – Vance Carter.

Chloe lassan leengedte a mikrofont. – Elnézést?

„Letartóztatásban van.”

A szobában suttogás tört ki.

Arthur kidüllesztette a mellkasát, vörös arccal az ügynök elé lépett. – Valami tévedés történt.

Az ügynök arckifejezése nem változott. „Nem, uram.”

Ugyanebben a pillanatban két másik ügynök is elérte Vance-t. A férfi hátralépett, és egy asztal szélének ütközött. Crystal megzörrent. Az egyik ügynök megragadta a csuklóját, és begyakorolt ​​erővel a háta mögé húzta.

– Várj – mondta Vance. – Nem teheted…

A mandzsetta kattanva becsukódott.

Ez a hang messzebbre hatott, mint bármely emelt hang.