Nem egy igazi cég, igazából nem. Arthur néhány tanácsadói szerződés és a fontosságáról alkotott tágabb mítosz köré építette nyugdíjas éveit. Imádta az olyan szavakat, mint a tanácsadás és a stratégiai. Ezektől a hosszú ebédek birodalmakként hangzottak.

Hat héttel korábban 275 000 dolláros átutalás érkezt meg erre a számlára Chloe egyik fiktív vállalkozásától.

Megjegyzés: regionális facilitáció.

Apám ebből a pénzből kifizette a villa, az évfordulós rendezvény és az első osztályú jegyek foglalóját, amelyekkel úgy hencegett, mintha azok bizonyítanák, hogy valahogy legyőzte az életet.

Hosszan bámultam a lapot.

„Azt állítja, hogy szerinte ez egy jogos tanácsadói díj volt” – mondta Reed.

– Tanácsolt valamit?

Reed szája majdnem megmozdult. „Nem elég ahhoz, hogy kiszámlázzuk ezt az összeget.”

– És az anyám?

Morales egy másik oldalra koppintott. „Jóváhagyott egy jótékonysági gálaköltség-térítést, amelyből a virágárusnak és a rendezvény szervezőinek fizetett egy személyes számlán keresztül, amelyet később Chloe töltött fel. Ez jogilag gyengébb, de erkölcsileg erősebb.”

Ez pont úgy hangzott, mint az anyám. Soha nem akart annyi információt, hogy felelősségteljesen viselkedhessen. Jobban szerette a lágy fókuszú valóságot – szép partikat, tiszta terítőt, csúnya kérdések nélkül.

Egy pillanatra csak apámat láttam magam előtt a Los Angeles-i repülőtér várótermében, kezében whiskyvel, ahogy nevet, amikor Chloe a 34E sort jelölte ki nekem. Piszkos pénzt költött, miközben gúnyolt, hogy nem volt belőle elég.

Reed keresztbe fonta a kezét. – Van még több is.

Átcsúsztatott egy fényképet az asztalon.

Egy kis sárgaréz kikötőkulcs egy fa kulcstartón.

Bélyegzett: 118.

„Ma reggel vettem le a villa biztonsági felvételéről” – mondta. „Apád kivett egy borítékot az irodai fiókból reggel hat óra körül, mielőtt a személyzet megérkezett.”

„Hol van most?”

„A üdülőhelyen. Azt állítja, hogy magántulajdon.”

„És nem is az.”

“Nem.”

Újra megkocogtatta a fotót.

„Letartóztatása előtt Vance beállított egy időzített jelzőt. Ha egy távoli szerver nem kap élő bejelentkezést egy meghatározott időablakon belül, akkor egy titkosított csomagot küld máshová. Még nem azonosítottuk a címzettet. Úgy gondoljuk, hogy a 118-as szekrényben található a helyi biztonsági mentés.”

Halott ember kapcsoló.

Természetesen.

Vance az a fajta ember volt, aki soha nem bízott meg egyetlen áruló úton sem, hacsak nem épített mögötte egy másodikat.

Hátradőltem. A bőrfotel nyikorgott. „Felvették már az apámat?”

„Talán. Talán nem. De úgy viselkedik, mint aki azt hiszi, hogy segít a lányán.”

A telefonom rezegni kezdett, kijelzővel lefelé az asztalon.

Ismeretlen szám.

Hagytam, hogy egyszer kicsengjen, aztán felvettem. – Bennett.

A vonalban egy női, éles, professzionális hang hallatszott. „Bennett tábornok? Itt Melissa Karr ügyvéd. Chloe Cartert képviselem.”

Persze, hogy megtette.

– Az ügyfelem találkozót kér – mondta az ügyvéd. – Azt mondja, csak önnel fog beszélni.

Reed és Morales figyeltek engem.

„Mit akar?”

– Azt mondja – felelte Karr –, hogy azt hiszed, megtaláltad az egészet, pedig nem találtad.

Egy ütésre lehunytam a szemem.

„Hol van?”

„Szövetségi birtok, Pearl Harbor Annex.”

„Harminc perc múlva ott leszek.”

Amikor befejeztem a hívást, Reed közelebb tolta a kikötői kulcsot ábrázoló fotót.

– Azt hiszed, húzogatja az időt?

“Valószínűleg.”

„Még mindig elmész?”

“Igen.”

Morales oldalra biccentette a fejét. – Miért?

Mert a hazudozók általában egy igazságot mondanak, amikor azt hiszik, hogy az még megmentheti őket.

Felálltam és felvettem a mappát.

Miközben ezt tettem, Reed hozzátette: „Tábornok?”

Felnéztem.

„Kivettünk még egy képkockát a villa felvételeiből.”

Átadott nekem egy második képet.

Apám, közvetlenül pirkadat előtt, a kikötő kulcsát a zsebébe csúsztatta, olyan kezével, amely egyáltalán nem tűnt megdöbbentnek vagy zavartnak.

Chloe nem volt az egyetlen a családomban, aki még mindig titkolt valamit.

7. rész

A szövetségi fogdákban mind ugyanolyan a szag.

Állott kávé valahol a közelben. Túlhajszolt szellőzés. Fertőtlenítőszer, ami sosem fedi el teljesen a fém és a szorongás szagát. Az interjúszoba, ahová tettek, kicsi, túlvilágított és egyszerű volt, egy acélasztallal, ami a padlóhoz volt csavarozva, az egyik falon pedig sötét üveglap volt.

Chloe már ott volt, amikor bevittek.

Közönség nélkül kisebbnek tűnt.

Semmi dizájnerruha. Semmi magas sarkú cipő. Semmi gondosan berendezett hely, ahol állhatott volna. Csak büntetőruha, semmi ékszer, és egy gyorsan összefogott lófarok, ami felfedte az arca feszültségét. Ennek ellenére, amikor meglátott, az volt az első dolga, hogy kiegyenesedett, mintha a testtartás önmagában is helyreállíthatná a rangját.

„Harper.”

Leültem vele szemben. „Te kértél engem.”

Halkan felnevetett a bajsza alatt. – Még mindig csinálod azt a nyugodt dolgot.

„Időt takarít meg.”

Egy pillanatra csak rám nézett. Volt benne valami szinte gyermeki – nem ártatlanság, hanem felismerés. Mintha végre egy térképet tanulmányozna, miután évekig azt feltételezte, hogy már ismeri a terepet.

Aztán a maszk visszatért.

„Megállapodást akarok.”

„Nem kötsz velem alkut.”

„Segíthetnél.”

“Nem.”

Az orrlyukai kitágultak. – Nem is hallottál engem.

„Eleget hallottam a repülőn, a vacsoránál és a villában.”

Ez becsapott. Egy gyors villanás a szemében. Tudta, hogy tudok a tablettáról, és a félelem olyan gyorsan futott végig rajta, hogy alig látszott.

– Vance volt az – mondta.

“Nem.”

– Igen – csattant fel. – Ő épített mindent. Ő intézte a szerződéseket. Ő mondta meg, hol kell aláírnom.