– És aláírtad.

Kinyitotta a száját, becsukta, és taktikát váltott. Chloe mindig ezt tette. Amikor az igazság kudarcot vallott, a teljesítményhez folyamodott.

– Azt hiszed, én akartam ezt? – kérdezte, előrehajolva. – Tudod, milyen érzés felnőni valaki mellett, aki sosem akart normális dolgokat? Apa azért dicsekedett Vance-szel, mert Vance pénzt keresett. Anya pedig imádott mindent, ami kifinomult volt. És te… – Újra felnevetett, élesebben. – Mindenkit kellemetlenül érintettél, mert sosem törődtél azzal, hogy mi érdekel minket, többieket.

Nem szóltam semmit.

Utálta ezt.

„Építenem kellett valamit” – folytatta. „Valamiben nyernem kellett. Érted ezt?”

„Te választottad ezt a dolgot győzelemnek.”

– Megfeszült az állkapcsa. – Mindig olyan tiszta a hangod.

„Azért, mert az vagyok.”

Most először suhant át igazi harag az arcán. „Ne csináld ezt! Ne ülj ott, mintha jobb lennél nálam.”

„Nem kell.”

Csend telepedett a szobára.

Chloe lenézett a kezére. Amikor újra megszólalt, a hangja halkabb volt. Veszélyesebb.

– Vance épített egy tartalékot – mondta. – Egy azonnali kioldást. Ha elmulasztott egy bejelentkezést, egy titkosított csomag egy második átadási pontra került.

„118-as szekrény?”

Felpattant a szeme. „Már tudsz a szekrényről.”

„Elég jól tudom.”

Megnedvesítette a száját. „Van ott egy meghajtó. Meg egy műholdas telefon. Ha a műholdas telefont ma estig bekapcsolják és helyesen beállítják, az archívum a vevőhöz kerül, ahelyett, hogy vakon kidobná.”

„Kinél van a kulcs?”

Aztán elmosolyodott, és ez az elmosolyodás csúnya volt, mert már nem maradt benne semmi báj. „Apa.”

Hagytam, hogy a csend megnyúljon.

Meglepetésnek vette, és folytatta, mert Chloe mindig úgy gondolta, hogy a szünet azt jelenti, hogy győzött.

– Vance azt mondta neki, hogy jogi papírok. Befektetési dokumentumok. Apa ma reggel elvitte a borítékot, mert még mindig azt hiszi, hogy helyre tudja hozni a dolgokat, ha eljuttatja a megfelelő papírokat a megfelelő ügyvédhez. – Közelebb hajolt. – Nem fog ügyvédhez menni, Harper.

„Hová megy?”

„Marina.”

„Melyik?”

– Megvonta a vállát –, te vagy a zseni. Találd ki!

Felálltam.

Ez jobban megdöbbentette, mint a kiabálás.

„Elmész?”

“Igen.”

Ő is felállt, tenyerét az asztalra téve. – Várj!

Megfordultam.

Egy pillanatra azt hittem, végre mond valami igazit. Egy bocsánatkérést. Egy vallomást. Bármit, ami ehhez a pillanathoz tartozik, nem az egójához.

Ehelyett azt suttogta: „Ne hagyd, hogy Vance engem is eltemessen vele együtt.”

Ott volt.

Nem megbánás.

Önfenntartás.

Kopogtam egyszer, és az őr kinyitotta az ajtót.

Ahogy beléptem a folyosóra, Chloe újra kimondta a nevemet. Nem fordultam vissza.

Reed ott várt. – Nos?

„Ellenőrizte a szekrényt és a műholdas telefont. Arthurnál van a kulcs.”

Reed halkan káromkodott. – Közlekedési kamerákat vettünk fel a szállodából, amíg bent voltál.

Átadott nekem egy tablettát.

A képen apám látható a bérlőállomáson negyven perccel korábban, baseballsapkában leengedve, napszemüvegben, borítékban a hóna alatt. Az időbélyeg friss.

„Követő a járművön?” – kérdeztem.

„Túl lassú a beleegyezéshez, túl lassú a házkutatási parancshoz, ha már mozog. De láttunk egy fénykeretet egy kereszteződésben.”

Felnagyította a következő lepárlót.

Egy utcatábla.

Ala Wai kishajó kikötő.

– Nem a legkézenfekvőbb választás – mondtam.

– Nem – felelte Reed. – Vagyis valaki megmondta neki, hogy ne a nyilvánvalót válassza.

Ezután gyorsan haladtunk – végig a folyosón, ki a párás szürkületbe, fekete terepjárókba, amelyek esőtől nedves járda, bakelit és fegyverolaj szagát árasztották. A honolului forgalom nedves fényben csillogott körülöttünk. A rádió sercegett a bejelentkezésektől.

Néztem, ahogy elsuhan a város, és apámra gondoltam, aki úgy szorongatja azt a borítékot, mint egy megoldást.

Nevetett a társalgóban.

Megpróbált eltolni a repülőgépen tartózkodó fegyveres képviselőket.

Könyörgött nekem a bálteremben.

És mindezek után még mindig Chloét választotta.

A telefonom rezegni kezdett, üzenetet kaptam a bázisról.

Időzített megjelenési időablak: 4 óra 11 perc.

Reed a képernyőre pillantott, és motyogta: „Nincs sok időnk.”

“Nem.”

Ahogy a kikötő felé fordultunk, elkezdett esni az eső – először halvány eső, majd erősebben, ferde vonalakban kattogva a szélvédőn. Árbocok jelentek meg előttünk, mint sötét tűk az égen. A nátriumlámpák borostyánszínűre festették a nedves járdát.

Reed megérintette a fülhallgatóját. – Egységek a pozícióban?

Egy hang válaszolt: „Igen. Bennettről még nincsenek vizuális adatok.”

Aztán egy másik hang vágott közbe, élesebben.

„Várj! Gray Lincoln behajt a keleti parkolóba. Egyedülálló férfi sofőr, mint a képen.”

Az esőfoltos üvegen keresztül a kikötő fényeire néztem.

Apámnál volt a kulcs.

És bármi is volt a 118-as szekrényben, az eléggé számított ahhoz, hogy valaki még mindig hasznosnak tartsa.

8. rész

Az éjszakai kikötőknek saját nyelvük van.

Kötélzet kopogott a fémárbocokon. Víz üreges kis csobbanásokkal csapódott a cölöpöknek. Dízel sodródott a só és a nedves kötél között. Az egész hely síkosnak és homályosnak tűnt az esőben, hajók ringatóztak a zárt kapuk mögött, miközben a város távolabb úgy ragyogott, mint egy másik világ.

Lámpa nélkül parkoltunk.

Reed gyors parancsokat adott a rádiójába, miközben én kiléptem a meleg esőbe, és szorosabbra húztam a kabátomat. Apám bérelt autója ferdén állt a keleti parkolóban, az ablaktörlők még mindig jártak. Sietősen szállt ki.

Parkoló teherautók és egymásra rakott felszerelések között haladtunk, amíg egyértelmű vonal nem alakult ki a karbantartó műhely melletti szekrénysor felé.