Oldalra fordultam, használhatatlan lábaim úgy húzódtak utánam, mint a száraz fa. Kétségbeesetten kotorásztam az ingem alatt a tárgy után, amit Maria elejtett. Ujjaim kemény műanyaghoz súrlódtak. Kihúztam.

Egy régi, feltöltőkártyás, összecsukható telefon volt a hurrikán vészhelyzeti készletemből. Maria nem dobta ki. Margaret haragját kockáztatta, hogy elrejtse előlem.

Hevesen remegett a kezem, miközben megnyomtam a bekapcsológombot. A képernyő halvány, hideg kék fénnyel világította meg a koromsötét szobát. Hosszú, torz árnyékokat vetett a betonblokkokra.

A pici képernyő jobb felső sarkába néztem. Az akkumulátor ikon kétségbeesetten villogó pirosan villogott.

Két százalék

Talán hatvan másodpercnyi energiám volt. Talán kevesebb.

Ha felhívnám a 911-et, a diszpécserszolgálat két perc alatt megkérdezné a keresztutcámat. Megkérdeznék a vészhelyzet jellegét. Várakoztatnának, amíg a hívást a helyi körzetbe irányítanák. A rendőrség pedig nem törne fel egy bezárt ajtót házkutatási parancs vagy egy folyamatban lévő bűncselekmény vizuális megerősítése nélkül. Meghalnék, miközben a verandámon kopogtatnának.

Nem tárcsáztam a 911-et.

Tárcsáztam Clara néni közvetlen mobilszámát.

Clara Margaret nővére volt, de akár különböző bolygókon is születhettek volna. Clara egy nyugdíjas tehervonati diszpécser volt, aki egy dízelmotoros teherautót vezetett, filter nélküli cigarettát szívott, és az érzelmi skálája az enyhén közömböstől az aktívan pereskedőig terjedt. Gyűlölte Margitot. És ő volt az egyetlen ember, akit ismertem, aki nem kért engedélyt a tulajdon megrongálására.

A fülemhez szorítottam a telefont. Az izzadság már ömlött az arcomon. A szobában a hőmérséklet elérte a 25 fokot, és gyorsan emelkedett.

A telefon egyszer megszólalt.

Kérem

Kétszer

– Beszélj! – vakkantotta Clara, hangja rekedtes volt a reggeli kávétól és az ingerültségtől.

– Clara. Elena vagyok – nyögtem ki, olyan gyorsan beszélve, ahogy csak kiszáradt torkom engedte. – Mosókonyha. Retesz zárva. Biztosítékok kivéve. Margaret elment Párizsba. Lemerülő akkumulátor. Hozz magaddal fúrót!

A képernyő vibrált. A kék fény elhalványult, alig sikerült feszültséget húznia egy lemerült elemből.

– Felveszem a csizmámat – hallatszott Clara hangja a parányi hangszóróból. – Ott leszek…

A képernyő teljesen, rémisztően elsötétült. A hívás megszakadt.

Újra megnyomtam a bekapcsológombot. Semmi. Egy rövid, haszontalan frusztrációhullámban a betonhoz csaptam a telefont.

Csend telepedett vissza a szobára, amit csak a saját lélegzetem szaggatott hangja tört meg.

A hőség fokozódott. Louisiana késő tavasszal nemcsak forró, hanem agresszívan, kellemetlenül párás is. A szellőzőventilátor nélkül a kis betonszoba lassú tűzhellyé változott. A levegő nehézkessé vált, sűrűvé a régi por és a saját pánikba esett izzadság szagától.

Tíz perc telt el. Olyan érzés volt, mintha vattával tömték volna ki a számat.

Húsz perc. A bizsergés a lábaimban egészen a csípőmig ért. A gyógyszer nélkül a demyelinizáció felgyorsult. Ha elérné a rekeszizmomat, a tüdőm egyszerűen elfelejtené, hogyan kell levegőt venni. Sokkal előbb megfulladnék, mint a kiszáradás végezne velem.

Hanyatt feküdtem a hűvös betonon, az arcom a padlóhoz nyomva, próbáltam kiszívni a még megmaradt hideget az alapzatból. Lehunytam a szemem, és hallgattam a vastag falakon kívül zümmögő kabócákat.

Hallotta Clara a címet? Emlékszik arra, hogy melyik helyiség a mosókonyha?

Gondolataim elhomályosulni kezdtek, tudatom szélei úgy rojtosodtak, mint egy régi kötél. A szemhéjam mögötti sötétség furcsa, hallucinációs színekkel kezdett virágozni.

Harminc perc. Nehéznek éreztem a mellkasomat. A levegővétel tudatos, gyötrelmes erőfeszítést igényelt. Elcsúsztam a kezéből, a testem leállította a perifériás funkcióit, hogy a szívem verjen tovább.

Ez az, gondoltam, egy furcsa, klinikai távolságtartás vett erőt rajtam. Margaret tényleg megcsinálta. A főkönyvét úgy egyenlítette ki, hogy lenullázta az enyémet.

És akkor, éppen amikor a sötétség azzal fenyegetett, hogy teljesen a föld alá húz, egy hang vibrált a betonpadlón keresztül.

Nem kopogás volt. Egy magas hangú, fémes sikoly.

3. fejezet: A keményfém-mentés

Egy keményfém hegyű lyukfűrész sivító vinnyogása hasított be a mosókonyha ajtajának rézhengerébe.

Erőltettem a szememet, és kinyitottam. Kék és narancssárga szikrák csapódtak be az ajtófélfán, heves, stroboszkópszerű villanásokkal világítva meg a koromsötét szobát. Az égő fém és az ózon szaga azonnal elnyomta az állott, forró levegőt.

CRACK

A nehéz rézzár szilánkokra tört. Egy nehéz bakancs középen rúgta a tömör magú ajtót. Az ajtó kivágódott, és fülsiketítő csattanással lepattant a betonfalról.

Visszariadtam a louisianai nap hirtelen, vakító támadásától.

Az ajtóban Clara néni sziluettje rajzolódott ki. Kopott farmert és acélbetétes munkásbakancsot viselt, jobb kezében egy füstölgő, ipari minőségű Makita fúrógépet tartott. Mögötte egy mentőautó villogó vörös fényei verődtek vissza a házam ablakairól.

– Jézusom! – motyogta Clara, eldobva a fúrót és előrerohanva. – Mentősök! Jöjjenek be azonnal! Hozzák a jégzseléket!

Hirtelen mindenfelé kezek nehezedtek rám. Hűs oxigén ömlött az orromba egy műanyag kanülön keresztül. Egy tű fúródott a kézfejembe, és az intravénás sóoldat áldott, fagyos áradata elöntötte az ereimet.

„Emelkedik a vérnyomása!” – kiáltotta egy mentős. „Emeljük fel a deszkára! Egy, kettő, három – emeljük!”

A következő negyvennyolc órát a Our Lady of the Lake Kórház intenzív osztályán töltöttem. Hagytam, hogy négy liter folyadékot és egy hatalmas, sürgősségi adag intravénás immunglobulint fecskendezzenek belém. Két napig hol kémiai álomba merültem, hol felkeltem, a testem hevesen küzdött az idegkárosodással.

A harmadik nap reggelén visszatért az érzés a lábujjaimban.