A lapok szétszóródtak a könnyű szellőben, libbenve a kocsifelhajtón.
– Huszonnyolcezer dollárnyi szerencsejáték-tartozásod van egy francia szindikátussal szemben – jelentettem be hangosan. – Ez egy másolat azokról a banki átutalásokról, amelyeket megpróbáltál elrejteni Cipruson. Ja, és a Le Renard Rouge fenyegető hangüzenetei? Azok, amelyekben megígérték, hogy eljönnek a szállodádba és eltörik a lábad? Egy hitelesített bírósági jegyzővel leírattam és lefordítottam őket. A harmadik oldalon vannak.
Julian arca színe olyan lett, mint a sovány tej. Hátratántorodott, és megbotlott a saját ütött-kopott bőröndjében. – Hogy… hogy…
– Mert könyvvizsgáló vagyok, Julian – mondtam, és mélységes undorral néztem le rá. – Csalások nyomon követéséből élek. És te vagy a legpolatlanabb, legszánalmasabb csaló, akivel valaha találkoztam.
Margaret előrelendült, kezei a kezemben lévő mappáért nyúltak, feladva minden déli báj látszatát. „Te hálátlan, hazug nyomorult! Én vagyok az anyád! Én adtam neked az életet! Ez az én házam!”
– Csak az én nevem szerepel az okiraton – jelentettem ki, könnyedén kikerülve ügyetlen szorítását.
Pontosan ebben a pillanatban a nehéz kerekek csikorgása törte meg a külvárosi csendet. Egy fekete, városi rendszámú Ford Explorer állt meg a járdaszegélynél, és agresszívan parkolt le közvetlenül a járó taxi mögött.
Az ajtók kinyíltak, és két egyenruhás seriffhelyettes lépett ki az East Baton Rouge-i megyei seriffhivatalból, akik megigazították a biztonsági öveiket.
9. fejezet: A büszkeség nyilvános kivégzése
Margaret arca a színtiszta dühből abszolút, ősi pánikba váltott, miközben a rendőrök kinyitották a kaput, és végigsétáltak a kocsifelhajtón, átlépve a szétszórt bankszámlakivonatokat.
– Mrs. Margaret Barrett? – kérdezte a rendőrhelyettes, akinek hangja a rendfenntartók nehézkes, unott tekintélyét csengette. Kezét lazán a rádiójára tette. – Bíróságilag kiadott, Landry bíró által aláírt sürgősségi védelmi végzésünk van. Azonnali hatállyal ötszáz láb távolságot kell tartaniuk Elena Barretttől és ettől az ingatlantól.
– Védelmi végzés? – zihálta hangosan Mrs. Higgins a gyepen, gyöngyeit szorongatva.
– Hazudik! – sikította Margaret elcsukló hangon, és remegő, manikűrözött ujjával rám mutatott. – Beteg, manipulatív, hálátlan lány! Arthur, mondd meg nekik! Julian, védd meg az anyádat!
Kétségbeesetten fordult a férjéhez és aranygyermekéhez.
Julian nem nézett rá. A kocsifelhajtón szétszórt bankszámlakivonatokat bámulta, és rádöbbent, hogy párizsi hitelezői most már pontosan tudják, hol lakik, és hogy semmi hozzáférése sincs a pénzemhez, hogy kifizesse őket. Teljesen leleplezett volt.
Julian felkapta a bőröndjét, hátat fordított sikoltozó anyjának, és gyorsan elindult a járdán, el a háztól, el a rendőröktől, magára hagyva az anyját, hogy elégjen.
„Julian!” – jajveszékelte Margaret, a hang a torkából szakadt.
Arthurhoz fordult. „Arthur, az isten szerelmére, csinálj már valamit! Mondd meg nekik, hogy megőrült!”
Arthur a negyven éve házas feleségére nézett. A seriffhelyettesekre, akik az övüket fogva tartották a kezüket. Aztán felnézett rám, aki a verandán álltam. Vállai megroggyantak, egy életre szóló gyáva cinkoskodás hirtelen, összeroppantó súlyát cipelve.
Arthur lassan felvette a kis kézipoggyászát, óvatosan megkerülte Margaretet, mintha egy mérgező anyag lenne, és egyetlen szót sem szólva az utca felé indult.
Margaret teljesen egyedül állt a betonúton, a szomszédai körében, akiket meghívott, hogy tanúi legyenek a diadalának.
– Asszonyom – mondta a rendőrtiszt, közelebb lépve, és előhúzva az övéről egy nehéz acélbilincset –, arra kérem, hogy lépjen el az ajtótól, és forduljon meg, különben azonnal letartóztatom bírói végzés megszegése miatt.
Margaret a napon csillogó acélbilincsekre nézett. Nézte egyházi barátai rémült, pletykálkodó arcát. Nagyszerű, felsőbbrendű, vallásos életének gondosan felépített illúziója millió helyrehozhatatlan darabra hullott szét ott a betonon.
– Te tervezted ezt – sziszegte rám Margaret, miközben a tiszta, hígítatlan rosszindulat könnyei folytak át vastag sminkjén.
– Nem, Margaret – mondtam halkan, miközben a rendőrhelyettes kilépett a verandára, és gyengéden, de határozottan megragadta a karját. – Maga írta a számlát. Most végre kifizettettelek vele.
A rendőrtiszt felkattintotta a bilincset Margaret csuklójára. A fémes csattanás volt a legszebb dolog, amit valaha hallottam.
Ahogy végigvezették a kocsifelhajtón, és a fejét a járőrkocsi platójába nyomták, a szomszédok kettéváltak, mint a Vörös-tenger, döbbenten, teljes csendben figyelték őket.
Azt hittem, vége. Azt hittem, a főkönyv végre lezárult. De ahogy Marcus később aznap este telefonon elmondta, az igazi vérontás még el sem kezdődött.
Mert Margaret nem csak hanyagságból próbált megölni. Megpróbálta ellopni a királyságomat, miközben haldokoltam.
10. fejezet: A hamisított aláírás
„Mit tett?” – kérdeztem, miközben három nappal később Marcus belvárosi irodájában ültem, és a mahagóni íróasztalán heverő dokumentumot bámultam.
– Megpróbálta ellopni a házat, Elena – mondta Marcus gyengéden, miközben egy átlátszó műanyag bizonyítéktartó tasakját csúsztatta az asztalon.
A borítóban egy jogi dokumentum volt, melynek címe: Tartós meghatalmazás egészségügyi ellátásra és ingatlankezelésre.
„Ezt a megyei jegyzőségnél találtuk iktatva” – magyarázta Marcus, ezüsttollal a dátumbélyegzőre mutatva. „Pontosan két nappal azelőtt iktatták be, hogy elindultak Párizsba. Ez a dokumentum teljes és korlátozás nélküli rendelkezési jogot biztosít Margaret Barrettnek az ingatlanod, a likvid eszközeid és az orvosi döntéseid felett a „cselekvőképtelenséged” esetén.”
A lap alján lévő aláírásra meredtem. A nevem volt rajta: Elena Barrett . De az „E” betűn lévő hurok túl széles volt, a „t” betűn lévő kereszt pedig hiányzott a szokásos éles agresszivitásomból.
