– Ott fognak rekedni – jegyezte meg Clara, miközben ott helyben, a kórházi szobában rágyújtott egy cigarettára, és a nővéreknek kihívta a figyelmét, hogy állítsák meg. – Egy idegen országban. Dühös fogadóirodák között, akik keresik őket.

– Nemzetközi kalandot akartak – feleltem, és felálltam a kerekesszékből. Remegtek a lábaim, de megtartották a súlyomat. – Csak módosítom az útitervet.

5. fejezet: A vár megerősítése

Délután visszaköltöztettük a parancsnoki központomat a házamba.

Az első dolgom az volt, hogy kirúgtam Mariát. Három hónap végkielégítést adtam neki készpénzben, a szemébe néztem, és megmondtam neki, hogy ha valaha is beteszi a lábát Baton Rouge-ba, gondoskodom a kitoloncolásáról. Bepakolta a táskáit, és naplemente előtt eltűnt, miközben bocsánatkérő zokogással nézett az üres folyosóra.

Aztán Clarával elmentünk dolgozni.

Nem csak a zárakat cseréltem ki. Militarizáltam a területet. Clara elkérte egy régi szakszervezeti barátját, aki egy kereskedelmi biztonsági céget vezetett. Negyvennyolc órán belül a ranchház összes külső ajtaját tömör acélra cserélték.

A mosókonyha nehéz tölgyfa ajtajára – arra, amin Clara átfúrta a fúrófejét – egy katonai minőségű biometrikus billentyűzetet szereltettünk fel. Ujjlenyomat és retinavizsgálat kellett a nyitásához. Hatalmas, csúnya és teljesen áthatolhatatlan volt.

Két hétig, miközben a testem lassan gyógyult, és a fizikoterápia visszaadta az erejét a vádlimnak, a digitális naplót néztük.

Mesterkurzus volt abban, hogyan lehet valós időben végignézni egy mesterségesen létrehozott valóság összeomlását.

Marcus beállított egy élő közvetítést a laptopomon az elutasított tranzakciókról. Úgy halmozódtak fel, mint egy lassított digitális autóbaleset.

14. nap, délelőtt 10:00 (párizsi idő): Margaret két selyemsál vásárlási kísérlete a Hermès-ben: Elutasítás. 04-es kód (Utánvét kártya).
15. nap, 19:30: Arthur luxusvacsorára tett kísérlete a Le Jules Verne-ben: Elutasítás.
17. nap, 9:00: Kétségbeesetten próbált meg lecsapni hétezer euróra a szálloda recepcióján: Elutasítás.

„Pánikolnak” – jegyezte meg Marcus egy Zoom-hívás során, miközben belvárosi irodájából nézte a közvetítést. „Az elmúlt órában tizennégyszer próbálták meg a Visa kártyát. Nincs pénzforgalmuk, a telefonjaik lemerültek, és nem férnek hozzá a brókerszámláidhoz.”

– Hadd izzadjanak – feleltem, miközben zöld teát kortyolgattam, és éreztem, ahogy az erő visszatér a tagjaimba.

Aztán egy kedd este, pontosan huszonkét nappal az útjuk kezdete után, megszólalt a másodlagos vezetékes telefonom.

A konyhában lévő régi, rézdrótos házitelefon volt a telefon, egy szám, amit Margaret ismert, de ritkán használt. Én a konyhaszigeten ültem és zöldségeket aprítottam. Clara a revolverét tisztogatta a konyhaasztalnál.

Nem vettem fel. Hagytam, hogy bekapcsoljon az üzenetrögzítő. Az automata hang bemondta a felvételt, majd egy hang visszhangzott a csendes, légkondicionált konyhában.

Egy férfi volt. Vastag, torokhangú párizsi akcentussal beszélt, hangjából teljesen hiányzott a melegség.

„Julian. Nem veszed fel a telefont. Édesanyád kártyája érvénytelen. A tizenkétezer euró nem jóváírta a ciprusi számlát.”

A férfi megállt, és a háttérben egy öngyújtó halk kattanását hallottam.

„Péntekig van időd, kisfiam. Utána nem telefonálunk Amerikában. A Rue de Vaugirard-i szállodába megyünk. Mondd meg anyádnak, hogy az ékszerei nem fedezik a kamatot.”

A vonal egy éles kattanással elnémult.

Clarára néztem. Lassan bedugta a tisztítópálcát a .38-as speciális fegyvere csövébe.

– Nos – mondta Clara komoran, és a szemembe nézett –, úgy tűnik, az európai nyaralásuk hivatalosan is túszejtéssé változott.

– És a legjobb az egészben az – feleltem, miközben figyeltem, ahogy az üzenetrögzítő piros lámpája villog a sötét konyhában –, hogy fogalmuk sincs, mi vár rájuk, amikor sikerül hazavonszolniuk magukat.

6. fejezet: A túszszabadság

Az idővonal összezsugorodott. A párizsi csend fülsiketítő volt, de a digitális lábnyom mély, fokozódó kétségbeesés történetét mesélte el.

Harmincadik napra kijelentkeztek a luxus butikhotelből. Marcus egyetlen sikeres tranzakciót követett nyomon Arthur személyes, alacsony limitű vészhelyzeti hitelkártyáján – egy olcsó motel szobáját a 18. kerület külvárosában.

A negyvenötödik napra Arthur kártyája teljesen kifogyott az alapvető élelmiszerekből és metrójegyekből.

Hatvannyolc nap. Ezt az idővonalat Margaret arrogánsan kitűzte nagyszerű párizsi diadalához. Mindenkinek azt mondta, hogy augusztus 14-én tér vissza. Margaret Barrett pedig mindenekelőtt a saját közönségkapcsolatainak rabja volt. Inkább meghalt volna, mintsem hogy beismerje a gyülekezetének, hogy az útja kudarcba fulladt.

A hatvanadik napra már bot nélkül jártam. A házam makulátlanul tiszta volt. Marcus segítségével jogilag elvágtam minden pénzügyi, orvosi és vagyoni köteléket a szüleimhez. Hivatalosan és jogilag ideiglenes engedélyeseknek minősültek, akiknek a lakásomban való tartózkodási engedélyét egy bíró végleg visszavonta. Minden holmijukat gondosan bedobozolták és átszállították egy raktárba a város túlsó felén.

A hatvanhetedik napon megszólalt a mobilom. Egy e-mail érkezett Mrs. Higginstől, idős szomszédomtól, aki az utca túloldalán lakik.

A tárgy mező így szólt: Tovább: Isten hozott itthon, Julian! A művészet ünnepe!

Kinyitottam. Margaret, valószínűleg egy párizsi nyilvános könyvtár számítógépét használva, sikerült egy tömeges e-mailt küldenie a gyülekezetének és az összes közvetlen szomszédomnak. Meghívta őket egy „Isten hozott haza, Julian” kerti partira az udvaromban , pontosan akkorra, amikor másnap megérkeztek.

„Csatlakozzatok hozzánk a gyepen délután 2 órakor, hogy üdvözöljük zseniális fiúnkat, aki hazatért európai hódításai után! Frissítőket bent szolgálunk fel!”

Kétszer is elolvastam az e-mailt. Elkezdtem nevetni. Hideg, üres hang volt.

Még egy szindikátus üldözése, még anyagilag tönkrement helyzet ellenére is Margaret számára az volt az elsődleges szempont, hogy fenntartsa a felsőbbrendűség illúzióját. Azt tervezte, hogy a házamat, az ételemet és a társadalmi helyzetemet felhasználja katasztrofális kudarcának elfedésére.