Amint meg tudtam fogni egy tollat ​​anélkül, hogy elejtettem volna, követeltem a zárójelentésemet. Aláírtam az orvosi tanácsok elutasításáról szóló nyilatkozatot, figyelmen kívül hagyva kezelőorvosom kétségbeesett tiltakozását.

„Legalább még egy hét megfigyelésre van szüksége, Ms. Barrett” – könyörgött az orvos, miközben pajzsként tartotta a csipeszes írótábláját.

– Nincs egy hetem sem – rekedtem, a hangom száraz kavicsként csengett. – Egy ellenséges vállalati felvásárlást kell lerombolnom.

Egy órával később egy kerekesszékben ültem a kórházi ágyam mellett, egy olyan orvosi ruhában, amit Clara vett az ajándékboltból. Velem szemben, térdén egyensúlyozva egy iPaddel, ott ült az ügyvédem, Marcus.

Marcus ingatlan- és hagyatéki peres ügyvéd volt, aki családi vagyonkezelések lebontására szakosodott, egy vágóhídi szerelő hideg, ritmikus hatékonyságával. Egyedi öltönyöket viselt, és rendelkezett azzal az erkölcsi rugalmassággal, amely ahhoz kellett, hogy jogi úton tönkretegye az embereket. Nagyon drága megbízási díjjal tartottam fenn.

– Nagyjából hetven órája landoltak Párizsban – mondta Marcus, miközben megérintette a képernyőjét, és előhívta azokat a forenzikus monitorokat, amelyeknek a elhelyezésére felhatalmaztam őt a számláimon. – Egy luxus butikhotelben szálltak le a Rue de Vaugirard-on. Az édesanyád már leemelt a felhatalmazott vészhelyzeti kártyádról egy tizennégyszáz dolláros vászonzakót, három vacsorát Michelin-csillagos éttermekben, és egy privát autós szolgáltatást.

Clara a kórház ablakának támaszkodva felhorkant. – Mindig is imádott vérpénzt költeni.

– Legyen világos – mondtam, miközben a digitális főkönyvre szegeztem a tekintetemet, ahogy Marcus szemüvegén tükröződik. – Minden egyes lehúzást dokumentálunk. Minél magasabb az összesített jogosulatlan egyenleg, annál könnyebben átléphető a súlyos lopás törvényes küszöbértéke. De nézz mélyebben, Marcus. Nem érdekelnek a vacsorák. Nézd meg Julian számláit. A tandíjszámlákat.

Marcus előhívta az irányítószámokat, homloka ráncba ráncolódott. Ráközelített egy adott tranzakció előzményére. Hüvelykujja megállt az üvegképernyőn.

– Ez… rendkívül anomáliás – mormolta Marcus, miközben felébredt benne az ügyvéd.

„Mi az?” – kérdeztem előrehajolva, miközben az infúziós kanül fájdalmasan húzódott a csuklómnál.

„A tizenkétezer dolláros tervezet, amit múlt hónapban jóváhagytál a félévi tandíjára. Nem a francia felsőoktatási minisztériumhoz került.” Marcus gyorsan megkopogtatta a képernyőt, miközben végigkövette a digitális lábnyomot. „Egy ciprusi felsőoktatási banki klíringházon keresztül jutott el. Aztán szándékosan négy különböző shell számlára osztották fel, amelyek mindegyikét egy Le Renard Rouge nevű Kft. alatt regisztrálták .”

Rámeredtem. „A Vörös Róka? Az nem egyetem.”

Marcus nem válaszolt. Felvette a mobiltelefonját, kilépett a kórház folyosójára, és gyorsan, halkan felhívta egy nemzetközi banki kollégáját.

Amikor tíz perccel később visszasétált a szobába, az arca egy megfejthetetlen, rémisztő maszkká változott. És a bosszúm egész íve alapvetően megváltozott.

4. fejezet: A szindikátus főkönyve

Marcus becsukta a kórházi szobám ajtaját, és megbizonyosodott róla, hogy kattanva záródott. Visszasétált a székéhez, és lassan leült, könyökét a térdére támasztva.

– Ez egy földalatti szindikátus, Elena – mondta Marcus, hangja egy oktávval lejjebb csúszott. – A londoni fickóm vezette a Kft.-t. A Le Renard Rouge nem művészeti iskola. Ez egy álca. Nagy téttel járó illegális szerencsejátékra, sportfogadásra és pénzmosás céljából csalárd műkincs-értékelésekre specializálódtak.

A kórházi szoba steril levegője hirtelen nagyon nehéznek érződött.

– Julian nem mesterképzésre jár – folytatta Marcus, miközben a szemembe szegezte a tekintetét. – Az egyetemi tanulmányi igazgató szerint nyolc hónapja egyetlen kurzusra sem iratkozott be. Csendben kirúgták, mert nem volt jelen az iskolában. Szisztematikusan adósodik néhány nagyon veszélyes, nagyon könyörtelen emberrel szemben. És a te céges számláidat használja fel arra, hogy épek maradjanak a térdkalácsai.

Hátradőltem a kerekesszékben, a kirakós darabjai émelyítő sebességgel csapódtak a helyükre.

Margaret nem azért ment Párizsba, hogy megünnepelje aranygyermeke ballagását. Tudta. Tudnia kellett. A kétségbeesett csomagolás, a hirtelen jött hatvannyolc napos utazás iránti igény, a feltétlen bezárás kényszere, hogy ne tudjam figyelni a banki értesítéseket.

Azért ment, hogy kezeljen egy krízist. Az én pénzemet használta fel egy bűnszövetkezet kifizetésére, miközben engem egy betondobozban hagyott meghalni, hogy ne tudjam megállítani a pénzáramlást.

„Hagyta, hogy megfulladjak egy szerencsejáték-adósság miatt” – suttogtam, miközben a lélegzetelállító gonoszság elöntött.

– Igen – mondta Clara az ablakból, kemény hangon, mint a kova. – Az volt. Szóval, mi a helyzet, kölyök? Hívjuk a zsarukat? Mondjuk meg nekik, hogy megpróbált meggyilkolni?

– Nem – mondtam, és hideg, borotvaéles tisztaság győzte le testemben a még meglévő gyengeséget. – Ha most hívjuk a rendőrséget, Margaret azt állítja, hogy félreértés történt. Azt mondja, Maria félreértette az utasításokat. Játssza a síró anyát, leteszi az óvadékot, és Párizsban marad, az én pénzemet költi, miközben az ügyvédek három évig küzdenek.

Marcusra néztem. „Kapcsold ki!”

Marcus felvonta a szemöldökét. – Mit állítson le?

„Mindent” – parancsoltam. „Vonják vissza a Fekete Kártya jogosult felhasználói jogosultságait. Állítsák le a kimenő banki átutalásokat. Fagyasszák le Julian számláin a nemzetközi átutalást. Jelöljenek meg minden egyes Margaret vagy Arthur nevére szóló hitelkártyát lopottként.”

Marcus lassan bólintott, szája sarkában ragadozó mosoly jelent meg. „Ha ezt megteszem, Elena, a szindikátus azonnal rájön, hogy az aranytojást tojó lúd halott. Legközelebb, amikor megpróbálnak kifizetni egy összeget, az visszapattan. Julian teljesen ki lesz szolgáltatva a hitelezőinek.”

– Pontosan – mondtam alig hallhatóan suttogva, de mégis teljes elszántsággal remegő hangon. – És mondják le a nemzetközi mobil-előfizetésüket. Szüntessék meg az adatroamingot.