– Clara – kiáltottam be a nappaliba. – Főzhetnél krumplisalátát. Holnap bulit rendezünk.

7. fejezet: A nagy illúzió

Hatvannyolcadik nap. Délután 2:00. A louisianai hőség fizikai súlyként nehezedett a lakóparkom gondosan nyírt gyepére.

Teljesen mozdulatlanul álltam a konyhámban a redőnyök mögött, és kinéztem az elülső udvarra. Clara a konyhaszigeten ült, és ezüstvillával lazán evett krumplisalátát közvetlenül egy műanyag dobozból.

Egy csendes, szégyenteljes visszatérésre számítottam az éjszaka közepén. Nagyon alábecsültem anyám rosszindulatú nárcizmusát.

Mrs. Higgins az utca túloldaláról és Mr. Abernathy a szomszédból már ott álltak a házam előtti gyepen, pasztellszínű ruhájukban izzadva. Kezükben ördögtojással teli Tupperware dobozokban, jeges teával teli kancsókban és egy élénk színű „Isten hozott itthon” lufival. Zavartan nézték a bezárt, nehéz acél bejárati ajtómat.

Pontosan délután 2:05-kor egy sárga taxi – nem az a fekete magánautó-szolgáltatás, amit Margaret általában megkövetelt – állt meg a kocsifelhajtóm előtt. Kék kipufogógázt köhögött, és durván járt alapjáraton.

A taxi ajtajai kinyíltak.

Arthur lépett ki elsőként. Úgy nézett ki, mint akit egy mérföldön át vonszoltak ló mögött macskaköveken. Öltönye erősen gyűrött volt, haja ápolatlan, arca pedig csontig érő kimerültségtől szürke.

Aztán jött Julian. Az aranyló gyermek teljesen rémültnek tűnt. Rángatózott, folyamatosan a válla fölött az utcára nézett, mintha arra számítana, hogy egy párizsi rendőr ugrik ki az azáleabokrok közül. Egy ütött-kopott bőröndöt vonszolt maga után, designer ruhái foltosak voltak, és láthatóan napok óta nem voltak mosva.

Végül Margit előbukkant

Krémszínű kötött kosztümöt viselt, amit láthatóan hetek óta nem tisztítottak vegytisztításban. A hajtókáján egy folt volt. De amint olasz bőr magassarkúja a betonfelhajtóra ért, széles, mániákus, ijesztően műmosolyt erőltetett az arcára.

– Üdvözlöm önöket! Üdvözlöm önöket, barátaim! – trillázta Margaret, a hangja kissé elcsuklott a feszültségtől. Fenségesen integetett, teljesen figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy egy leharcolt taxival érkezett, és hogy a sofőr Arthurnak ordít a viteldíjért. – Nagyon izgatottak vagyunk, hogy visszatértünk Európából! Julian művészi sikerei egyszerűen kimerítőek voltak!

Felmasírozott a betonlépcsőn a tornácra, egy kastélyába visszatérő királynő hamis tekintélyét árasztva. Kinyújtotta a kezét, hüvelykujja harminc év izommemóriájával a régi mechanikus zár helyére mozdult.

Lefagyott

A zár eltűnt. Helyette a Clara által felszerelt szálcsiszolt acél biometrikus billentyűzet állt. A megvilágított kék érintőképernyő és a biometrikus üvegkör halvány, gúnyos vörös fénnyel világított.

Margaret pislogott, mosolya egy pillanatra lehervadt. Megkocogtatta az üvegképernyőt.

KÉRJÜK, ADJA MEG A PIN KÓDOT

Margaret magabiztosan ütötte be az 1-1-0-4-et – Julian születésnapját. A kód, ami 1998 óta minden ajtót kinyitott, minden telefont feloldott és minden riasztót megkerült a családunkban.

BZZZT. ÉRVÉNYTELEN HITELESÍTŐADATOK

Az éles, elektronikus visszautasítás visszhangzott a csendes verandán. A szomszédok, kezükben ördögtojással, elhallgattak. A tikkasztó hőség hirtelen felerősítette a megaláztatást.

Margaret állkapcsa megfeszült. Újra leütötte, erősebben ütötte a számokat.

BZZZT. RENDSZERZÁR. KÉRJÜK, FORDULJON A RENDSZERGAZDÁVAL.

– Arthur! – sziszegte Margaret, hátat fordítva a szomszédoknak, műmosolya annyira megfeszült, hogy azt hittem, elroppannak az arcizmai. – Elromlott a billentyűzet. Hívd ki Elenát azonnal! Biztosan felbérelt egy olcsó szerelőt, amíg távol voltunk.

Nem vártam meg, hogy Arthur kopogjon.

Kinyújtottam a kezem, kioldottam a nehéz belső zárat, és kinyitottam az ajtót.

8. fejezet: Összecsapás a tornácon

A hűvös, erősen légkondicionált levegő áradata megcsapta Margaret izzadó arcát.

Felnézett, tekintete azonnal a padlóra siklott, arra számítva, hogy egy kerekesszékben görnyedve, gyengén és engedelmesen lát majd. Ehelyett egyenesen álltam, tökéletes testtartással, ropogós vászonnadrágban és selyemblúzban. Egy vastag, kék jogi mappát tartottam a kezemben.

– Elena, drágám! – szinte sikította Margaret, a gyepen ülő közönségnek szánt hangját kivetítve. – Nyisd ki az ajtót, és segíts a csomagokkal! Annyi csomagunk van, és Juliannak pihentetnie kell a kreatív elméjét!

Nem léptem félre. Betöltöttem az ajtófélfát, fizikai akadályt képezve az illúziója és az én valóságom között. Elnéztem mellette, és tekintetemet ápoltam a szomszédok tömegével.

– Ma nincs buli, Margaret – mondtam. A hangom nyugodt volt, tökéletesen modulált, és kristálytisztán szólt a gondosan nyírt gyepen. – És már nem laksz itt.

Margaret mosolya eltűnt. Nem csak elhalványult; elpárolgott, és helyét egy teljes, mérgező döbbenet tükrözte.

– Miről beszélsz? – kérdezte Margaret, közelebb lépve, és dühös, mérges suttogásra halkítva a hangját. – Engedj be minket azonnal, mielőtt megszégyeníted ezt a családot az egész környék előtt!

– Abban a pillanatban zavarba hoztad ezt a családot, amikor megparancsoltad Mariának, hogy zárjon be egy szellőzés nélküli betondobozba, hogy kiszáradásban haljak meg – válaszoltam simán, a hangom olyan hideg volt, hogy szinte megfagyasztotta a vizet.

Kiléptem a verandára, és arra kényszerítettem, hogy hátráljon egy lépést le a lépcsőn. A szomszédok kényelmetlenül fészkelődöttek, a kezükben a poharaikat szorongatva, de senki sem nézett le. Délen a nyilvános botrányok nézősportnak számítanak, és senki sem akart lemaradni a fő eseményről.

„Ki kell csomagolnom egy mesterdiplomát!” – nyafogott Julian, miközben megpróbált eltolni Arthurt a lépcsőn, kétségbeesetten próbálva bejutni és elbújni. „Elena, hagyd abba a pszichopata viselkedést, és nyisd ki azt a fránya ajtót. Lemerült a telefonom, és Wi-Fi-n kell ellenőriznem a nemzetközi vonalaimat!”

– Nincs mesterdiplomád, Julian – mondtam, miközben kinyitottam a vastag kék mappát. Előhúztam egy köteg papírt, és lazán lehajítottam a betonlépcsőn.