– Ez hamisítvány – suttogtam, és újabb hányingerhullámot éreztem.

– Nagyon ügyetlen – helyeselt Marcus. – Ma reggel átnéztettem egy igazságügyi kézírás-szakértővel. Nevetett. Ez határozottan nem a te aláírásod. Margaret tudta, hogy a betegséged előrehalad. Tudta, hogy bezárt abba a szobába a gyógyszered nélkül. Azért iktatta ezt, hogy amikor végül agykárosodottnak vagy a demyelinizáció miatt halottnak találnak, jogilag magához veheti a teljes vagyonodat, és kifizetheti Julian szindikátusi adósságait hagyatéki eljárás beavatkozása nélkül.

A puszta, előre megfontolt rosszindulattól elállt a lélegzetem. Nem csak hanyagság volt. Gyilkossági kísérlet anyagi haszonszerzés céljából.

– Egy órája adtuk ezt be a kerületi ügyésznek – mondta Marcus, hátradőlve bőrfoteljében. – Felminősítik a vádakat. De van egy bökkenő.

„Mi a csapda?”

– Margaret azt állítja, hogy önként írtad alá, mielőtt fellángolt a dolog – sóhajtott Marcus. – És mivel nincs tanú, aki azt állítaná, hogy hamisította, a védőügyvédje talán elegendő ésszerű kétséget tud ébreszteni ahhoz, hogy megcáfolják a súlyos csalás vádját. Szükségünk van valakire, aki látta aláírni.

Kinéztem az ablakon a Baton Rouge látképére. Arra a gyávára gondoltam, aki elsétált a verandáról.

– Idézőlevél Arthurnak – mondtam hidegen.

„Elena, ő a férje. Hivatkozhat házastársi kiváltságra.”

– Nem, ha azzal fenyegetőzöl, hogy csalásban és emberölési kísérletben való bűnrészességgel vádolod meg – vágtam vissza, miközben a bennem élő auditor megtalálta a megfelelő eszközt. – Arthur egész élete a kellemetlenségek és a börtön elkerülésén alapul. Gyakorolj rá elég nyomást, és úgy roppan, mint egy tojás.

11. fejezet: A végső főkönyv

A 19. kerületi bíróság padlóviasz, régi papír és csendes kétségbeesés szagát árasztotta.

Margaret a védelem asztalánál ült, kölcsönkért szürke öltönyben, alacsonynak, levertnek és hihetetlenül öregnek látszott. Az állam hivatalosan is vádat emelt ellene gondatlan veszélyeztetés, idős/hozzátartozó bántalmazása és elsőfokú okirat-hamisítás miatt.

Mindenben ártatlannak vallotta magát, az ügyvédje pedig azt állította, hogy az egész egy tragikus félreértés volt – hogy egyszerűen elfelejtette elhagyni a vizet, hogy azt hitte, biztonságban pihenek, és hogy önként írtam alá a meghatalmazást.

Az ügyész, egy Vance nevű éles eszű nő, beidézte az első meglepetéstanút.

Mária belépett a tárgyalóterembe.

Margaret felkapta a fejét, szeme rémületében elkerekedett. Maria eltűnt egy nappal azután, hogy kirúgtam. Margaret azt hitte, eltűnt. De Marcus magánnyomozói nagyon jók voltak abban, hogy megtalálják azokat az embereket, akik nem akarták, hogy megtalálják őket.

Maria elfoglalta a helyét a tanúk padján. Reszketett, de nem nézett Margaretre. Egyenesen a bíróra nézett.

„Mrs. Barrett azt mondta, dobjam ki a gyógyszert a kukába” – vallotta Maria, erős akcentussal beszélő hangja visszhangzott a csendes, barlangszerű szobában. „Azt mondta, zárjam be a reteszt, és kapcsoljam le a biztosítékokat. Azt mondta: »Ne nyissa ki az ajtót, amíg nem írok Önnek e-mailt.« Tudta, hogy a lány nem tud járni. Én… rettegtem attól, hogy elveszítem az állásomat, és kitoloncolnak. De mielőtt bezártam volna az ajtót, elrejtettem egy telefont a törölközőbe. Nem hagyhattam, hogy meghaljon.”

Egy közös sikítás visszhangzott a galériáról. Margaret ügyvédje a kezébe temette az arcát.

De az ügyészség nem fejezte be a nyomásgyakorlást.

„Az állam Julian Barrettet hívja.”

Ha Margaret azelőtt rémültnek tűnt, most úgy nézett ki, mint egy hulla. Julian lépett be, egy állami rendőr kíséretében. Olcsó, rosszul szabott öltönyt viselt, tekintete a szobában járt, és ömlött belőle az izzadság. Letette az esküt, keze remegett a Biblián.

– Mr. Barrett – kezdte Vance ügyész –, tudatában volt édesanyja tetteinek azon a napon, amikor elindult Párizsba?

Julian nagyot nyelt. Margitra nézett, az aranyjegyére, a védelmezőjére. Aztán gyorsan elkapta a tekintetét.

– Ő… azt mondta, hogy ő intézte – dadogta Julian a mikrofonba. – Azt mondta, hogy azért küldte Elenát a hátsó szobába, hogy ne tudja felhívni a bankot és megakadályozni a tandíjátutalásokat. Azt mondta, ez az egyetlen módja annak, hogy megvédje a tanulmányaimat.

Margaret felállt a tárgyalóterem közepén, józan eszének utolsó foszlányai is eltörtek benne. „Hazug vagy!” – sikította, a fiára mutatva. „Én tettem érted! Mindent megtettem, hogy megmentselek azoktól az emberektől!”

„Parancs!” – csapott rá a bíró nehéz fakalapácsára. „Ismerős úr, ültesse le a vádlottat, különben eltávolítják!”

Julian közelebb hajolt a mikrofonhoz, alig várta, hogy megmentse a saját bőrét. „Nem tudtam, hogy kikapcsolta a légkondicionálót. Esküszöm. Csak a pénzre volt szükségem. És… és azt mondta, ha bármi történne Elenával, akkor is örökölnénk a házat és a pénzt, szóval nem számít.”

A tárgyalóteremben néma csend lett. Hallani lehetett a neonfények zümmögését.

Vance ügyész a bíróhoz fordult. „Tisztelt bíró úr, van még egy utolsó bizonyítékunk, amelyet Arthur Barrett ma reggel önkéntesen bocsátott az állam rendelkezésére a teljes mentességért cserébe.”

Arthur, aki a galéria leghátsó sorában ült, a szemébe húzta a kalapját, és nem nézett fel.

Vance felemelte a meghatalmazást tartalmazó műanyag borítót. „Arthur Barrett eskü alatt tett, hangfelvételen alapuló vallomást tett, amelyben tanúskodott arról, hogy látta, ahogy a felesége meghamisítja Elena Barrett aláírását ezen a dokumentumon a konyhaszigetükön. Átadta azokat a gyakorlólapokat is, amelyeket Margaret használt a hamisítás tökéletesítéséhez, és amelyeket a háztartási szemétből talált.”

Margit ezúttal nem sikított.