1. RÉSZ: Alszik, ezredes úr
„Alszik, ezredes úr.” Ezt mondta a vejem a telefonban. Minden reggel. Két hónapja.
Quinn Braddock a nevem. Ötvenkét éves vagyok, és ezredes az Egyesült Államok hadseregében. Négyezer katonát parancsolok a Kentucky állambeli Fort Knoxban. Állítólag képesnek kell lennem megmondani, mikor hazudik nekem valaki. Szeretném, ha erre emlékeznél.
A lányom, Abby huszonhat éves. Ő az egyetlen gyermekem. Az apja, Rob, szintén katona volt. Kilenc évvel ezelőtt halt meg, amikor ő tizenhét éves volt. Azóta csak ketten vagyunk.
Két évvel ezelőtt feleségül ment egy Travis Keene nevű fiatalemberhez. Udvarias volt. „Asszonyomnak” szólított, és kihúzta a székemet. Beköltöztek egy kis lakásba Indianapolis külvárosában, két és fél órányira az őrhelyemtől.
Múlt télen sírva hívott. Boldogan sírt. Babája várt.
Minden reggel 6:15-kor felhívtam, munka előtt. Idd meg a vized.
Szedd be a vitaminjaidat. Aludtál? Minden alkalommal kinevetett.
Feladtam neki az apró sárga zoknikat. Egy kacsás takarót. Egyszer egy üzenetet, amin ez állt: „Apád megvette volna az egész boltot.”
Amikor négy hónapos volt, Travis anyja beköltözött. Glenda. „Hogy segítsen” – mondta Abby.
Ezután a lányom apránként abbahagyta a nevetést.
Először abbahagyta a videohívásokra való válaszadást. „Borzasztóan nézek ki, anya. Csak hívj rendszeresen.”
Aztán egyáltalán nem válaszolt. Travis vette fel helyette. „Alszik, ezredes úr.” „Zuhanyozik.”
„Az orvos azt mondja, hogy a hormonok érzelgőssé teszik. Csak csendre van szüksége.”
És ha erőltettem, Glenda mindig jelentkezett. Olyan hangja volt, mint az édes tea, valami savanyúval a pohár alján.
„A terhes lányok imádják a figyelmet, ezredes úr. Ne etesd meg. Szerencsés, hogy itt vagyunk neki.”
Amikor Abbyt sikerült elérzékenyítenem, csak egy percre. A hangja halk és színtelen volt.
„Jól vagyok, anya. Csak fáradt vagyok.”
Elhittem. Ezzel a résszel kell együtt élnem. Volt egy brigádom, amit vezetnem kellett. Azt mondtam magamnak, hogy a lányom egy felnőtt, férjezett asszony, akinek pihenésre van szüksége.
Minden hívásomról jegyzetfüzetet vezetek. Ez egy régi katonai szokás. Később megszámoltam. Hatvanegy hívás két hónap alatt. Kilencszer beszéltem a saját lányommal. Az
„Alszik, ezredes úr” negyvennégyszer írtam le saját kézírásommal.
Egy októberi csütörtökön egy ünnepségen voltam díszegyenruhában. Egy fiatal őrmester kitüntetést kapott. Ott volt az édesanyja. Folyamatosan igazgatta a gallérját, és ő hagyta.
Ott álltam, és néztem az anyja kezét. És valami felfordult a gyomromban.
Hatvanhárom napja nem láttam a lányom arcát.
Lesétáltam a pályáról. Az őrmesterem, Earl Dobbs, az autó mellett várt. Earl hatvanéves, 193 centiméter magas, és Abby fogszabályzója óta ismeri.
„Earl. Indianapolisba kell mennem.
Most azonnal.”
Az arcomra nézett. Egyetlen kérdést sem tett fel. „Vezetek, asszonyom.” Nem telefonáltunk előre.
Az épület parkolójában azt mondtam neki: „Ha tíz percen belül nem küldök üzenetet, jöjjön fel. És hívja a rendőrséget is útközben.”
Travis kinyitotta az ajtót. A mosolya lehervadt, amikor meglátott.
„Ezredes. Maga… maga kellett volna felhívjon.” „Meg akartam lepni a lányomat.”
Glenda jött utána a folyosón, és egy törölközőbe törölte a kezét. Alacsony nő volt, feszes, ősz fürtökkel.
„Abby pihen. Nincs szüksége izgalomra.” „Ezt maga is meg tudja mondani.” Elmentem mindkettőjük mellett.
A lakás túl tiszta volt. Egy tál leves állt az asztalon, hidegen, bőrrel a tetején.
A lányom a hálószobában volt, egy vastag, kék takaró alatt, ami az álláig húzódott. 24 fok volt abban a szobában.
Elfordította a fejét. Az arca olyan sovány volt,
hogy egy pillanatra nem ismertem rá.
– Anya – suttogta. És a szeme megtelt egy olyan tekintettel, amit fiatal katonákon láttam már. Nem megkönnyebbülés volt. Félelem.
Leültem az ágy szélére, és megfogtam a kezét. Hideg volt. – Kicsim. Mondd, mi a baj. –
Semmi. – A másik kezével megragadta a takarót. – Kérlek, ne kérdezd. Kérlek, anya. –
Látod? – mondta Glenda az ajtóból. – Drámai. Mindenkit aggaszt. –
Mindkettőtöknek. Hagyjátok el ezt a szobát. – Ez a mi otthonunk – mondta Glenda. – És ő a lányom. –
Anya. Abby hatéves kora óta nem hívott így. Sírt. – Ha meglátod, minden szétesik.
Travis az ágy felé lépett. – Asszonyom. Ne nyúljon a takaróhoz. –
Leesett – mondta gyorsan Glenda. – A terhes nők folyton elesnek. Megragadtam a takarót. Visszahúztam.
Kétszer voltam már háborúban. Soha nem adtam ki magamból azt a hangot, amit abban a szobában.
Zúzódások. A karjain. A bordáin. A lábain. Régi sárgák és új lilák. És az oldalán, közvetlenül az unokám mellett, egy kéz sötét alakja.
– Ezredes – mondta Travis. A hangja remegett. – Meg tudom magyarázni.
Megfordultam. – Nem. És kint a folyosón nehéz bakancsok jöttek fel a lépcsőn.
Szerinted kinek a keze hagyta azt a nyomot?
