Mit mondjon neki Abby? Beengednéd abba a szülőszobába?
5. RÉSZ: Az ajtó
A lányom a férjére nézett a kis asztal fölött. „Nem” – mondta. Travis pislogott. „Abby…”
– Nem. Nem cserélhetsz. – A hangja remegett, de nem állt meg. – Azért mondod az igazat, mert az igazság. Nem azért, mert fizettem érte a gyerekemmel. – Lassan felállt, egyik kezével az asztalon. – Ajtót tartottál anyádnak. Nem fogod az én gyerekemet is a fejem fölé tartani.
„Megpróbálom a helyes dolgot tenni.” „Akkor tedd ingyen.”
Kiment az épületből. Én követtem. Én már kitüntettem hősöket, és még soha senkire nem voltam ennyire büszke.
Még az autóig ért, mielőtt sírva fakadt volna. „Mi van, ha most nem beszél, anya? Mi van, ha megússza miattam?”
– Akkor megússza miatta – mondtam. – Nem miattad. Soha nem miattad.
De aznap éjjel ébren feküdtem. Bevallom. Arra gondoltam, talán hagynom kellett volna, hogy igent mondjon. Egy óra a szülőszobában, hogy eltegyem azt a nőt. Túl sok volt ez?
Még mindig nem tudom. Robin Quinn Braddock november kilencedikén született, három héttel korábban, a posztoperatív kórházban.
Teljesen hat font. Egy hangos, dühös, tökéletes kislány a nagyapja vörös hajával. Abby a mi nevünket adta neki, nem az övét.
Elvágtam a zsinórt. A kezem, amivel a katonákat háborúba küldő parancsokat írtam alá, annyira remegett, hogy az orvosnak kellett megtámasztania őket.
Travis nem hívott fel. Mr. Shaw azt mondta nekünk, hogy az ügyvédje „elhallgatott”. A tárgyalás áprilisban volt.
Glenda Keene levendulaszínű kardigánban, egy zsebkendővel a ruhája ujjában lépett be a tárgyalóterembe. Szomorúan mosolygott az esküdtszékre.
Abby két órán át tett vallomást.
Aztán Glenda ügyvédje felállt. Sima bőrű és ősz hajú volt. Hangosan felolvasta az üzeneteket, egymás után. „Ma megint megütöttem magam.” „A babának jobb lenne nélkülem.”
„Ön írta ezeket, Mrs. Keene?” „Nem, uram. Nem volt nálam a telefonom.”
„Te mondod. Azt is mondtad egy rendőrnek, hogy elestél a zuhany alatt. Aztán azt mondtad az anyósodnak, hogy az anyósod volt. Melyik történetnek higgyen az esküdtszék?”
– Az igazat mondta. – Először túl féltem elmondani. Ma már nem félek.
Lejátszották a hangpostát. Három perc és hat másodperc.
Az ügyvéd vállat vont az esküdtszék felé. „Egy rossz felvétel egy zsebből. Egy női hang. Melyik nő hangja? Egy hang. Milyen hang? Hölgyeim és uraim, az akár egy szekrényajtó is lehet.”
Láttam, hogy két esküdt bólint. Összeszorult a gyomrom.
Mr. Shaw felállt. A szoba végébe nézett. Egy pillanattal tovább várt, mint amennyire kényelmes volt.
„Az állam Travis Keene-nek hívja.” Abby megragadta a kezem. Az ajtók kinyíltak.
Egyedül jött be. Egy öltönyt viselt, ami most túl nagy volt rá. Végigsétált a folyosón, egyenesen előre nézve, elhaladva anyja asztala mellett.
Glenda megfordult a székében. Láttam az arcát. Nem aggódott. Mosolygott rá, egy apró, magabiztos mosollyal. Ugyanazzal, amit rám mutatott a kórház folyosóján.
Biztos volt benne, hogy a férfi fogja tartani az ajtót. Travis a Bibliára tette a kezét. Leült.
– Mr. Keene – mondta Mr. Shaw –, mielőtt elkezdenénk. Ígért önnek bárki is valamit azért, mert ma itt van?
– Nem, uram. – Nem az állam? – Nem, uram. – Nem a felesége? – Travis Abbyre nézett. Vörös volt a szeme.
„Nem, uram. Kértem tőle valamit. Azt mondta, hogy nem.” Mély levegőt vett. „Azt mondta, ingyen kellene megcsinálnom. Így is van.”
Aztán Mr. Shaw még egyszer lejátszotta a hangpostát. Az első mondat után leállította.
„Kinek a hangja ez?” „Anyámé.” Glenda mosolya eltűnt.
Újra elhallgatott. – És az a hang? – Travis lehunyta a szemét.
– Az a keze. A feleségem oldalán. – Elcsuklott a hangja. – Hét hónapos volt. Ott álltam.
– És a hang, amelyik azt mondja: „Tartsd az ajtót!” – „Az anyám.” „Mit csináltál?” „Tartottam” – mondta. „Minden alkalommal tartottam.”
Mindent elmesélt nekik. A banki levelet. Az újságot. A rózsaszín telefont, és ahogy az anyja a konyhaasztalnál ül, és üzeneteket gépel neki róla, miközben ő Abby mellett ült az orvosnál. Egyszer sem nézett Glendára.
Amikor lelépett, el kellett mennie az asztala mellett.
– Mindazok után, amit érted tettem – mondta. Nem hangosan. De az egész szoba hallotta. – Te hálátlan kisfiú.
Megállt. Tetőtől talpig remegett. „Harmincegy éves vagyok, anya” – mondta. És továbbment.
Az esküdtszék kevesebb mint két óráig volt kint. Bűnös. Minden vádpontban.
Átkaroltam a lányomat, ő pedig teljes súlyával rám nehezedett, és csak lélegeztünk.
A tárgyalóterem előtt Earl egy padon várakozott a babával. 193 centiméter magas. Robin a mellkasán aludt egy sárga sapkában, ami nagyjából akkora volt, mint egy vekni kenyér.
A karjaimba emeltem. Tej illata volt. „Abby.” Megfordultunk.
Travis három méterre állt a szökőkút mellett. Nem jött közelebb. A kezét leengedte az oldala mellé.
A sárga sapkát nézte.
– Ingyen csináltam – mondta alig hallható hangon. – Nem kérek cserét. Három hét múlva kihirdetik az ítéletemet. Csak… ő az?
Éreztem, hogy a karjaim megszorulnak az unokám körül. Abby ránézett. Aztán rám. Aztán a kisbabájára.
