– Elesett a zuhany alatt – mondta Glenda. Már sírt is, hangosan, nedvesen zokogott. – Kétszer is. Könyörögtünk neki, hogy vigyázzon. Mondd meg nekik, Abby. Mondd el nekik, milyen jók voltunk hozzád.
– Asszonyom, várjon a konyhában – mondta Price rendőr.
A mentő hat perc múlva érkezett. Hátul ültem vele. Fogtam a kezét, és néztem, ahogy egy fiatal mentős egy kis mikrofont nyom a hasához.
Öt másodpercig csak statikus zörgés hallatszott. Még soha nem imádkoztam ilyen buzgón.
Aztán egy gyors, egyenletes hang töltötte be a mentőautót, mint egy aprócska ló rohanása.
– Erős szívverés – mondta a mentős. – A baba ott lóg.
A lányom kezére hajtottam a homlokomat, és egy idegen előtt sírtam.
Abby magához húzott. Az ajkai szárazak és kirepedezettek voltak. Szinte a szájához kellett tennem a fülemet.
– Nem Travis volt az, anya – suttogta. Felemeltem a fejem. – Micsoda?
„Soha nem ütött meg. Egyszer sem.” Egy könnycsepp gördült le a hajába. „Ő az. Mindig ő. Csak az ajtóban áll, hogy ne tudjak kijutni.”
Úgy éreztem, az egész világ felborul.
Egy hatvanéves, ősz fürtökkel és konyharuhával rendelkező nő? Ezt tenni egy lánnyal, aki a saját unokáját várja? „Miért, Abby? Miért tenné?”
De a mentőautó ajtajai nyíltak, az emberek kihúzták a hordágyat, és a lányom keze kicsúszott az enyémből.
Nem engedték, hogy kövessem a dupla ajtón át. Egy folyosón álltam díszegyenruhámban, kitüntetéseimmel a fejemen, olyan haszontalanul, mint még soha.
Negyven perccel később Glenda és Travis beléptek a folyosóra.
Glenda már nem zokogott. A szeme száraz és csillogott. Egy rózsaszín tokban lévő telefont tartott a kezében. Ismertem azt a tokot. Abbynek vettem.
Közvetlenül mellettem elsétált Price rendőrhöz, aki a nővérek asztalánál írt.
– Tisztviselő úr, nem akartam ezt az anyja előtt tenni – mondta. Hangja szomorú és édes volt. – De látnia kell, mivel éltünk eddig.
Felemelte a telefont. „Ezek Abby üzenetei. A férjének. Rajta. Olvasd el őket.”
Price rendőrtiszt olvasott. Láttam, ahogy az arca megváltozik. „Mi az?” – kérdeztem. „Mi van ráírva?”
Senki sem válaszolt. Egy orvos jött ki, egy fáradt, szemüveges férfi. Glenda is felé fordította a telefont.
Odamentem és magam is körülnéztem. SMS-ek voltak, Abby telefonjától Traviséig. Több tucatnyi. Hetekkel ezelőttről.
„Nem bírom ezt tovább.” „Ma megint megütöttem magam. Nem tudom, miért.”
„Néha azt gondolom, hogy a babának jobb lenne, ha én nem lennék itt.” Kiszáradt a szám.
– Magának csinálja – mondta Glenda halkan. – Eddig titkoltuk. Hogy megvédjük. Nagyon féltünk, hogy valaki elveszi a babát. – Megtörölte az egyik szemét. – Most az anyja beront katonákkal és rendőrökkel, és halálra rémíti a felet. Szegény, beteg lány.
– Ez hazugság – mondtam. Túl hangosan csengett a hangom. Az emberek megfordultak. – A lányom mondta el a mentőben. Azt mondta, te voltál az.
Glenda nagy szánalommal nézett rám.
– Persze, hogy így tett, ezredes. Különböző napokon más történeteket mesél. Kérdezd meg tőle a telefonról. Azt fogja mondani, hogy két hónapja elvesztette. – Megrázta a fejét. – Egész idő alatt az éjjeliszekrényén volt.
Travisre néztem. A padlócsempéket bámulta. A fülei élénkvörösek voltak. „Travis” – mondtam. „Nézz rám.” Nem nézett rám.
Az orvos levette a szemüvegét és megdörzsölte az orrát. Ránézett az egyenruhára. Ránézett a telefonra.
– Braddock ezredes – mondta. – Sajnálom. Ilyen üzenetek után nincs más választásom. Köteles vagyok magammal vinni a lányát egy mentális egészségügyi vizsgálatra. Akár hetvenkét órára is.
„Fogd le? Ő az, akit megvertek!”
„Lehet. Őszintén szólva még nem tudom. Erre való a vizsgálat.” Gyengéden beszélt. Láttam rajta, hogy utálja. „De a várakozás alatt a gondozásával és azzal kapcsolatos döntések, hogy ki láthatja, a legközelebbi hozzátartozóhoz kerülnek.”
– Az anyja vagyok. – Férjhez ment, asszonyom. – Travisre pillantott. – A legközelebbi hozzátartozója a férje.
A folyosó csendes volt. Glenda a fia karjára tette a kezét. Láttam, ahogy az ujjai belenyomódnak.
Travis felemelte a fejét. Az anyjára nézett. Aztán egy fél másodpercre rám.
– Azt hiszem, Abbynek jobb – mondta olyan hangon, mint egy kártyáról olvasó fiú –, ha most nincsenek látogatói. Csendre van szüksége.
Glenda rám mosolygott. – Alszik, ezredes – mondta.
