Szerinted hogyan tudja Quinn bebizonyítani, hogy ki írta valójában azokat az üzeneteket?
3. RÉSZ: Hatvanegy hívás
Azon az éjszakán nem aludtam. A kórház parkolójában ültem egy katonai autó hátuljában, a térdemen nyitva a jegyzetfüzetem.
Két zárt ajtó mögött tartották a lányomat. Nem láthattam. Nem hívhattam fel. A férje mondta, és a törvény is egyetértett vele.
Earl előre ült. Hajnali kettő körül azt mondta: „Asszonyom, nem rúghatja be azt az ajtót. Szóval mit tehet?”
Nem tudtam harcolni. Tudtam számolni.
Átfutottam a jegyzetfüzetemet, soronként. Hatvanegy hívás. A dátum. Az időpont. Ki vette fel. Mit mondtak nekem.
Hajnali négykor találtam meg az elsőt.
Szeptember tizennyolcadik. Délelőtt 10:10-kor hívtam őket, két megbeszélés között. Travis vette fel. Leírtam, amit mondott. „Nem tudok beszélni, ezredes úr. A csecsemőorvosnál vagyunk. Most az asztalon van, ultrahangvizsgálaton van.”
A saját szememmel olvastam az üzeneteket azon a rózsaszín telefonon. Az egyiken egy dátum volt, amit nem tudtam elfelejteni.
Szeptember tizennyolcadik. Reggel 10:14. „Ma megint megütöttem magam. Nem tudom, miért.”
Abby telefonjáról küldve. Travis telefonjára.
Miközben Abby egy asztalon feküdt, zselével a hasán. Travis pedig közvetlenül mellette ült.
Szóval, kinél volt a rózsaszín telefon?
A recepción várakoztam, amikor Price rendőr hétkor bejött. A jegyzetfüzetet nyitva tartottam.
– Nem hittem annak a nőnek tegnap este, ezredes – mondta. – Szeretném, ha tudná. Tizenöt év alatt még soha nem láttam senkit megsérülni, csak ott, ahol a ruhája eltakarja. És egyszer sem az arcán. – Megkocogtatta a jegyzetfüzetemet. – De nem tudok megállítani egy érzésnél. Ezzel tudok dolgozni.
– Van még valami – mondtam. – A jel az oldalán. A kéz.
„A nővér tegnap este lefényképezte. Egy vonalzóval mellette.”
„A vejem 190 centi magas. Nézd meg a kezeit. Aztán nézd meg az anyjáét.”
– Már megtettem – mondta.
Délre megkapta a feljegyzéseket a csecsemőorvosi rendelőből. Abby szeptember 18-án 9:50-kor jelentkezett be. A nővér ezt írta: „A férj jelen van a szobában.”
Délután két órakor egy orvos jött ki, hogy megkeressen. Egy alacsony, kedves szemű férfi. Dr. Anand.
– Braddock ezredes. Három órát töltöttem a lányával – mondta. – Fél. Túl alacsony a súlya, ami nagyon aggaszt. És ő az egyik legjózanabb ember, akivel ebben a hónapban beszéltem.
– Véget vetek a várakozásnak. Most már meghozhatja a saját döntéseit. – Mosolygott. – Az első az volt, hogy a te nevedet írja fel a papírjaira a férje neve helyett. A második az volt, hogy téged hívjon. És egy sajtburgert.
Rohantam. Egy ezredes, kórházban, a tegnapi egyenruhában. Rohantam.
Tiszta köntösben ült az ágyban. Amikor meglátott, úgy nyújtotta ki mindkét karját, mintha hároméves lenne.
Sokáig tartottam a lányomat. Éreztem minden egyes bordáját.
„Sajnálom” – ismételgettem. „Nagyon sajnálom. Hittem nekik. Negyvennégyszer is hittem nekik.”
„Mondtam már, hogy jól vagyok, anya. Én is ezt mondtam.” „Úgyis hallanom kellett volna. Ez az egész munkám.”
Megette a sajtburgert. Az egészet. Aztán elmondta nekem, és Price rendőr leírta.
Pénzről szólt. Szinte mindig pénzről van szó.
Amikor Rob meghalt, a hadsereg kifizette az életbiztosítását. Abby részesedését egy vagyonkezelői alapba tettük. Négyszázezer dollár. Csak huszonhét éves korában nyúlhatott hozzá. Rob azt akarta, hogy először ő érjen felnőtté.
Januárban volt a születésnapja. Három hónap múlva.
– Glenda megtalálta a banktól érkező levelet az asztalomban – mondta Abby. – Közvetlenül azután, hogy beköltözött. Már volt egy papírja is készenlétben. Arra kellett volna tennie a pénzt, hogy Travis nevére írja. Házat akart venni. A saját nevére. A családnak.
– És te nemet mondtál.
„Azt mondtam, hogy apukáé. Azt mondtam, hogy a babáé.” Lenézett a kezére. „Először csak megragadta a karomat. Aztán elvette a telefonomat, hogy ne tudjam „felzaklatni anyámat”. Aztán azt mondta, hogy addig maradok abban az ágyban, amíg meg nem tanulok, hogy ennek a családnak a része legyek.”
– És Travis? – remegett a szája.
„Állt az ajtóban. Néha sírt. Azt mondta: »Csak írd alá, Abby. Csak írd alá, és abbahagyja.«” Letörölte az arcát. „Annyira fél tőle, anya. De azért az ajtóban állt.”
Price rendőr becsukta a jegyzettömbjét. „Szükségem van még valami biztosra” – mondta halkan. „Az üzenetek segítenek. A kéz is segít. De az ügyvédje azt fogja mondani, hogy a jegyzetfüzet csak egy anya jegyzetei. Glenda saját hangjára van szükségem, vagy valakinek a hangjára, aki látta.”
Abby a ruhám ujját fogva aludt el.
Az ágya mellett ültem a jegyzetfüzetemmel. Újra az első oldalon kezdtem.
A szeptember huszonnegyediki lapon volt egy sor, amit átugrottam.
„14:10 Nem fogadott hívás Travis telefonjáról. Hagytam egy üzenetet hangpostán, 3 perc múlva. 14:40-kor visszahívtam. Travis azt mondja, zsebhívás, bocsánat, ezredes úr. Alszik.”
Egy háromperces hangüzenet. Abból a lakásból. Egy tábornokkal voltam eligazításon. Visszahívtam, megkaptam a választ, de soha nem hallgattam meg. Naponta negyven hangüzenetet kapok.
Elővettem a telefonomat. Visszagörgettem a katonáktól és irodáktól érkező három hétnyi üzenetet.
És itt volt. Szeptember huszonnegyedikén. Három perc hat másodperc.
Kimentem a folyosóra, hogy ne ébresszem fel a lányomat. És megnyomtam a lejátszás gombot.
