Hagyja, hogy Abby csak egyszer átölelje a lányát?
6. RÉSZ: Mutasd meg az arcod
A lányom odajött hozzám. Nem vette ki a babát a karomból.
Felnyúlt, és gyengéden hátratolta a sárga sapkát, hogy látszódjon a kis arc. Aztán egy kicsit a szökőkút felé fordította a vállamat.
– Onnan megnézheted – mondta Travisnek.
A szája elé kapta a kezét.
– Ő az. Robin a neve. Apám haja van rajta. – Abby hangja nyugodt volt. – Nem foghatod meg. Ma nem. Talán soha nem. Még nem tudom. De ingyen mondtad el az igazat, szóval én is ingyen mondom el a nevét.
Bólintott. Nem tudott beszélni. Talán egy percig állt ott, könnyek folytak az arcán, és három méter távolságból nézte a lányát.
Aztán azt mondta: „Köszönöm”, majd megfordult, és egyedül lement a bíróság lépcsőjén.
Túl soknak tartottam. Őszintén megmondom. Abban a pillanatban legszívesebben kivittem volna azt a gyereket a hátsó ajtón, és egyetlen vörös hajszálat sem lásott volna a fején.
Earl szerint túl kevés volt. Ezt meg is mondta nekem az autóban. „A fiú végre felállt a hátsó lábaira, asszonyom. Az anyjába került. Hagytam volna, hogy átölelje.”
Abby csak kinézett az ablakon. „Ez volt a feladatom” – mondta.
Glenda Keene-t kilenc év börtönbüntetésre ítélték.
Felállt levendulaszínű kardigánjában, és azt mondta a bírónak, hogy mindig is csak arra törekedett, hogy egyben tartsa a családját. A bíró így szólt: „Mrs. Keene, már négyszer meghallgattam a hangpostát. Foglaljon helyet.”
Travis tizennégy hónapot kapott, utána pedig három év próbaidőt. Kevesebbet, mint az anyja, mert tanúskodott. Többet, mint a semmi, az ajtó miatt.
Vannak, akik szerint szabadon kellett volna távoznia. Vannak, akik szerint ugyanannyit kellett volna kapnia, mint neki. Mindkettőt hallottam a saját konyhámban.
Most el kell mondanom, mit tettem.
Azon a tavaszon a nevem felkerült egy listára. Harminc év után az első csillagomért pályáztam. Dandártábornok lettem. Ez volt minden, amiért huszonkét éves korom óta dolgoztam. Rob mindig viccelődött, hogy reggelinél tisztelegnie kell nekem.
A munka Németországban volt. Három év.
Egy éjszakán át ezen gondolkodtam. A konyhaasztalnál ültem, előttem a levél, mellette a jegyzetfüzetem. Negyvennégyszer kinyitottam a jegyzetfüzetet annál az oldalnál, amelyen az állt: „Alszik, ezredes úr”.
Másnap reggel bedobtam az irataimat, hogy nyugovóra térjek.
A tábornokom behívott az irodájába. Nem volt boldog.
„Quinn, bűntudatból eldobsz egy csillagot. Ez nem ok. Az a lány most már biztonságban van.”
„Uram, harminc éven át minden egyes hívást felvettem a hadseregtől. Az első csörgést. És életem legfontosabb hívása három hétig a zsebemben maradt.” Meg kellett állnom és fellélegeznem. „Nem büntetnek. Csak elegem van abból, hogy ilyen messze vagyok.”
Talán igaza volt. Talán bűntudatból. Egy barátom, egy másik ezredes, azt mondta, hogy hagytam, hogy Glenda Keene elvegye a karrieremet minden mással együtt. Lehet, hogy igaza van.
De tudom, milyen érzés most, amikor egy vörös hajú kislány elalszik a mellkasomon. Nem cserélném el egy csillagos égért.
Ez két évvel ezelőtt volt.
Abby és Robin tizenegy percre laknak tőlem. Abby visszament iskolába, és ápolónő lesz. A huszonhetedik születésnapján a bank kiadta az apja pénzét. Abby fizette a tanulmányait. A maradékot Robinnak tette félre egy vagyonkezelői alapba, ugyanúgy, ahogy Rob tette vele.
Senki más neve nincs rajta.
Travis tavaly nyáron jött ki. Ohióban él. Egy gumiszerelő műhelyben dolgozik. Nem látta az anyját. A nő a börtönből ír neki, és ő bontatlanul küldi vissza a leveleket.
Robinnak viszont ír. Minden születésnapon egy levelet. Nekem küldi postán, mert nincs meg Abby címe, és soha nem is kérte.
Megjött az első, én pedig a kezemben álltam a tűzhelyemnél. Arra gondoltam, hogy bekapcsolom a lángot.
Inkább Abbynek adtam. Nem az enyém volt, hogy eltüzeljem.
Nem nyitotta ki. Betette egy cipősdobozba a szekrénye felső polcán. Most kettő van benne.
„Ha elég idős lesz ahhoz, hogy kérdezősködjön felőle, odaadom neki a dobozt” – mondta nekem. „Elolvashatja őket, vagy nem. Az az övé lesz.”
Nem tudom, hogy ez így van-e. Nem tudom, hogy egy ajtóban álló férfi megérdemel-e egy cipősdobozt. Lesznek köztetek, akik igennel fognak válaszolni, és lesznek, akik mérgesek lesznek, amiért egyáltalán megkérdeztem.
Csak azt tudom, hogy a lányom dönt most már. Hangosan. És senki sem áll az ajtajában.
Még valami
Még mindig minden reggel 6:15-kor hívom. De van egy új szabályunk, és Abby találta ki, nem én.
Nincsenek hanghívások. Csak videóhívás.
– Mutasd az arcod, anya! – mondja, amikor felveszem, és égnek áll a hajam.
„Mutasd meg a tiédet.”
És ott van. Kerek arca. Fáradt szemek. Egy vörös hajú kisgyerek mászik fel a vállára, és azt kiabálja a telefonnak, hogy „Gamma!”.
Nem alszom. Nem jól vagyok. Csak ott, ahol látom.
Köszönöm, hogy egészen a végéig Quinn és Abby mellett maradtál. Nagyon hálás vagyok érte.
Jól tette Abby, hogy hagyta, hogy nézzen, de ne tartsa? És van valaki az életedben, aki folyton azt mondja a telefonban, hogy „jól vagyok”? Mondd el lent. Aztán talán nézd meg az arcát.
És üss egy like-ot, ha úgy gondolod, hogy egy anyának mindig bíznia kell a gyomrában lévő érzésben.
