Szerinted mit fog hallani Quinn abban a hangpostában?
4. RÉSZ: Három perc és hat másodperc
Először csak zaj volt a hangposta. Ruha súrlódik a telefonhoz. Egy ajtó.
Aztán egy női hang. Tisztán. Közelről. Egyáltalán nem édes. „Kelj fel. Azt mondtam, kelj fel és nézz rám.” Glenda.
„Aláírod azt a papírt, Abigail. Vagy ebben az ágyban fekszel, amíg alá nem írod. Az enyém az összes idő.”
Aztán a lányom. Olyan csendben volt, hogy a fülemhez kellett nyomnom a telefont.
„Kérlek. Ez apámé. Kérlek, Glenda, a baba…” Egy hang. Egy kemény, tompa hang. És a lányom sírása.
Lecsúsztam a kórház falán, míg a földön nem ültem.
– Anya. – Most egy férfihang hallatszott, magas és ijedt. Travis. – Anya, elég volt. Azt mondtad, hogy majd beszélsz vele.
„Tartsd az ajtót, Travis.” „Anya…” „Tartsd. Az. ajtót.” Szünet. Aztán egy ajtó kattanása hallatszott.
És Glenda megint, halkan, szinte gyengéden. Ezt a mondatot életem végéig hallgatni fogom.
„Senki sem jön, Abigail. Anyád azt hiszi, hogy alszol.”
Az üzenet lejárt. Ott ültem a padlón az egyenruhámban, a telefonnal az ölemben.
Három perc és hat másodperc. Már három hete a zsebemben volt.
Anyád azt hiszi, hogy alszol. Igaza volt. Úgy is volt.
Price rendőrtiszt felhúzott ablakokkal hallgatta a kocsijában. Amikor kiszállt, összeszorult az állkapcsa.
– Ez megteszi – mondta.
Glenda Keene-t este kilenc órakor tartóztatták le a lakásában, fürdőköpenyben. Price rendőr azt mondta nekem, hogy nyugodt. Megkérdezte, hogy előbb kikapcsolhatná-e a tűzhelyet.
Travist is letartóztatták. Azért, mert a lányomat abban a szobában tartotta. Egy szót sem szólt. Csak kinyújtotta a csuklóját.
Négy nappal később hazavittem Abbyt Fort Knoxba. A vendégszobába fektettem, az ágyra a kacsatakarót tettem. Az első héten égő lámpával és nyitott ajtóval aludt. Én is.
Két kilót hízott. Aztán négyet.
Aztán felhívta az ügyészség ügyvédje. Egy óvatos fiatalember, Mr. Shaw.
„Ezredes úr, egyenes leszek. A hangpostaüzenetek nagyon erősek. De Mrs. Keene jó ügyvédet fogadott, és óvadék ellenében szabadlábra került. Azt fogja mondani, hogy a felvétel nem tiszta. Hogy nem tudjuk bizonyítani, kinek a hangja, vagy mi volt az a hang. Azt fogja mondani, hogy a lánya labilis, és majd hadonászik azokkal az SMS-ekkel.”
„A lányom tanúskodni fog.”
– És csodálatos lesz. De ez az ő szava egy ősz hajú nagymama ellen. – Szünetet tartott. – Volt egy harmadik személy is abban a szobában, ezredes. Ha azt mondja az esküdtszéknek: „Ez az anyám hangja, és ez a hang a keze volt”, akkor vége.
„Travis.”
– Ma reggel felhívott az ügyvédje. Hajlandó beszélni. – Mr. Shaw megköszörülte a torkát. – Először akar valamit. Ő maga akarja megkérdezni a lányodat.
Két nappal később hívás érkezett a látogatói kapuból. Mr. Travis Keene Abigail Keene asszonyt kereste.
Abby a konyhapultomnál állt. Teljesen mozdulatlanná dermedt.
– Nem kell – mondtam. – Elküldhetem. Élvezném.
A hasára tette a kezét. A baba rúgkapált. Láttam, hogy mozog az inge.
– Hallani akarom, mit mond – mondta. – De te gyere velem.
A kis tégla látogatóépületben találkoztunk vele, egy katonai rendőr állt az ajtóban. Én kértem. Earl kint állt az ablaknál, ahonnan Travis láthatta.
Travis szörnyen nézett ki. Sovány volt. Borostás. Egy motelben szállt meg. Abban a pillanatban sírni kezdett, amikor meglátta Abby hasát.
– Soha nem üttelek meg – mondta. – Abby, Istenre esküszöm. Egyszer sem. – Te tartottad az ajtót – mondta a lány.
Ez volt az első alkalom, hogy a lányom hangját keménynek hallottam. Összerezzent.
– Fogalmad sincs, milyen. – Törölte a kezét. – Apámmal is ezt csinálta, amíg el nem ment. Velem is ezt csinálta. Kilencéves koromban egy egész szombatra bezárt a gardróbba, mert kiöntöttem a festéket. Megtanultam, hogy csak állni kell mozdulatlanul, és megvárni, míg vége lesz.
„Terhes voltam, Travis. A babádat hordtam. És te mozdulatlanul álltál.” – A kezébe temette az arcát.
Őszinte leszek veled. Körülbelül egy pillanatig sajnáltam a kilencévest abban a szekrényben. Aztán a lányom vékony csuklójára néztem.
„Mit akarsz?” – kérdeztem tőle. Megtörölte a szemét. Abbyre nézett, nem rám.
„Megteszem. Felmegyek és mindent elmondok. Hogy az ő hangja volt. Hogy az ő keze volt. Amit a pénzről mondott. Elmondom nekik, hogy én tartottam az ajtót, és elfogadom, amit adnak érte.” Nyelt egyet. „De ott akarok lenni, amikor megszületik a baba. A karjaimban akarom tartani a gyerekemet. Egyszer. Mielőtt elmegyek, bárhová is megyek.”
Senki sem mozdult. – És ha nemet mond? – kérdeztem. A padlóra nézett.
„Akkor az ügyvédem azt mondja, hogy ne mondjak semmit.”
Felpattantam a székemből. „Alkudozol? Vele? Miután…” „Anya.”
Abby a karomon tartotta a kezét. Nem rám nézett. A férjét nézte, sokáig, sokáig.
Tudom, mit akartam, hogy mondjon. Azt akartam, hogy azt mondja neki, menjen a pokolba. De nem az én testem volt abban az ágyban. Nem a gyermekemet kérte, hogy a karjaiba ölelhesse.
– Anya – mondta újra halkan. – Ez az enyém.
