1. fejezet: Az éjféli recept

A Marion Megyei Rendőrkapitányság Központi Rendőrőrsének épülete október végi kedden hajnali 2:14-kor a be nem tartott ígéretek és a bürokratikus kimerültség mauzóleuma volt. A hallban a levegő az ipari padlóviasz, az eső áztatta egyenruhák nedves gyapjúja és a kávé csípős, fémes szagának állott, fojtogató keveréke volt, amely a főzőlapon égett, mióta a gyors műszak véget ért.

Én, Paul Hayes tiszt, a recepció öt centi vastag golyóálló üvege mögött ültem, és az orrnyergemet masszíroztam. Tizenöt évnyi szolgálat a rendőrségen, melynek során többnyire önszántamból a temetői műszakot végeztem, hozzászoktatott az emberi szenvedés éjszakai ritmusához. Az éjfél utáni város kiszámítható fenevad volt – családi viták, apró lopások és a belvárosi neonfényes kocsmák előtt időnként előforduló alkoholos verekedések forgó körhintája. Keményedést építesz a lelked köré, hogy túléld. Megtanulsz leválni. Megtanulod a város traumáját steril, számozott eseményjelentésekké feldolgozni.

De semmilyen cinikus távolságtartás nem készíthetett volna fel arra a fantomra, amely a fagyos őszi esőből materializálódott.

A körzet nehéz, megerősített üvegajtajai sziszegve kinyíltak, az automatikus érzékelőket valami olyan apróság aktiválta, hogy az infravörös sugár majdnem elkerülte a figyelmét. Egy keserű széllökés, nedves aszfalt és haldokló levelek illatával, söpört be az előcsarnokba, üres idézési űrlapok halmát szórva szét a linóleumon.

Felnéztem a monitoromról, a kezem ösztönösen az övemen lógó rádióra tévedt, egy menedéket kereső, zúzódásokkal borított házastársra vagy egy az utcáról letévedt részegre számítva.

Ehelyett egy gyerek lépett be az ajtón.

Egy kislány volt, nem több hét évesnél, átázott, kopott rózsaszín tornacipőt és vékony, pasztellszínű pamut hálóinget viselt, ami reszkető testére tapadt. Sötét haja a homlokához tapadt az esőtől. De nem csak a jelenléte miatt akadt el a lélegzetem, mint egy lenyelt borotvapenge; hanem a szörnyű teher miatt is, amit maga után vonszolt.

A vállának támaszkodva, szinte végighúzva a csúszós padlón, egy teljesen egyforma kislány feküdt. Egy ikertestvér.

A második gyermek undorító, rémisztő hamuszürke árnyalatú volt. Ajkai és körmei mély cianózisban úsztak – a kritikus oxigénhiány félreismerhetetlen, véraláfutásos kékségében. Szeme hátra volt forgatva, csak a fehérje látszott, és annyira izzadt, hogy a saját hálóinge is csuromvizes volt. Apró mellkasa alig emelkedett ki, csak felületesen, szabálytalanul, gyötrően kapkodta a levegőt.

„Hé! Várjatok, jövök!” – kiáltottam, a temetői kábulat letargiáját azonnal elpárologtatta egy hatalmas, erőszakos adrenalinlöket.

Átugrottam a recepción, teljesen megkerülve a biztonságos elektronikus kaput, nehéz bakancsom hangos reccsenéssel csapódott a linóleumhoz. Még mielőtt odaértem volna, lekaptam az övemről a rádiót, és a számhoz szorítottam.

„Disztráció, itt a 4-es egység, Bravó. Kritikus orvosi vészhelyzet van a központi előcsarnokban. Szükségem van egy buszra, elsőbbségi jelzéssel, gyermek légzési distressz. Két körülbelül hétéves kiskorú lány van. Az egyik nem reagál és cianózisos. Azonnal hívják a mentősöket!”

„4-es másolat – Bravó, a mentőautó úton van, várhatóan négy perc múlva érkezik” – recsegett vissza a diszpécser hangja feszülten és sürgetően.

Térdre rogytam a lányok előtt. Az egészséges ikerpár – ha egyáltalán egészségesnek lehet nevezni, tekintve a tágra nyílt barna szemeiben tükröződő, üres, ezer méteres tekintetet – védekezően állt, apró testét közém és a húga közé helyezve, miközben a beteg lány végül a hideg padlóra rogyott, és feszes, remegő, magzati pózba kuporodott.

– Hé, drágám, minden rendben, most már biztonságban vagy – mondtam, miközben a kezeimet látható helyen tartottam, a lehető legmélyebb, legnyugodtabb hangon, miközben a szívem úgy vert a bordáim között, mint egy csapdába esett madár. – Paul rendőr vagyok. A rendőrségtől jöttem, hogy segítsek. Mi a neved? Mi történt a húgoddal?

Könnyekre számítottam. Egy rémült gyerek kétségbeesett, hisztérikus zokogására számítottam.

De a kislány nem sírt. Nem volt benne gyerekes pánik. Csak egy hiperéber, rémisztően felnőttes számítás tükröződött a szemében. Körülnézett a hallban, ellenőrizte a sarkokat, felmérte a kijáratokat, egy tapasztalt harci veterán helyzetfelismerésével cselekedett mélyen az ellenséges vonalak mögött.

– Nora vagyok – suttogta, hangja alig hallatszott át a körzet légkondicionáló berendezésének zümmögésén. A fogai hevesen vacogtak a hidegtől, de a tekintete továbbra is az enyémen fürkésződve, pislogás nélkül. Remegő ujjával a padlón ficánkoló lányra mutatott. – Ő Violet. El kellett menekülnünk. Apu tett valamit a húgom hasába.

Jegesre fagyasztottam a tüdőmet. „Mit tett a pocakjába, Nora? Mondd el pontosan, mi történt. Lenyelt egy pirulát? Ivott valami rosszat a mosogató alól?”

Nora gyorsan megrázta a fejét, egész testét merevvé tette a belső, rendszerszintű rettegés. Idegesen nézett a válla fölött az üvegajtókra, rettegve az esős parkolóban táncoló árnyaktól. Aztán egy begyakorolt, gyötrelmesen megfontolt mozdulattal, amitől megszakadt a szívem, lenyúlt a bal lábához.

Kioldotta kopott rózsaszín tornacipője sáros fűzőjét, felfeszítette a cipő habszivacs talpbetétjét, és benyúlt.

– Apa adott neki különleges vitaminokat lefekvés előtt – suttogta Nora, és ökölbe szorított kezét kinyújtotta. – De ezek nem vitaminok. Tudom, hogy nem azok. Violettől nem ébred fel. Úgy lélegzik tőlük, mint egy törött játék. Ezt ma este elrejtettem, mert apa átnézi a zsebeinket, mielőtt bezárja az ajtót.

Kinyitotta apró, remegő kezét.

A tenyerén egy kicsi, átlátszó műanyag tárgy pihent. Villámgyorsan előhúztam egy pár kék nitril latex kesztyűt a zsebemből, miközben a gondolataim száguldottak. Óvatosan kiemeltem a tárgyat a kezéből, és a kemény fénycső felé tartottam.