Egy üres orvosi fecskendő volt.

A hegyes tűt szakszerűen eltávolították, csak a műanyag henger és a dugattyú maradt meg, amelyet teljesen lenyomtak. A műanyag henger köré egy orvosi címke volt tekerve, amelyen egy összetett kórházi vonalkód, egy gyógyszer neve és az adagolási utasítás szerepelt.

Ahogy olvastam a címkét, a körzet háttérzaja teljesen elhalt, csak csengő, fülsüketítő csend maradt a fülemben.

A gyógyszer nem vény nélkül kapható vitamin volt. Nem antibiotikum egy gyermekkori fülgyulladásra.

Midazolám volt , nyomokban egy szigorúan korlátozott, intravénás nyugtató vegyületre utaló jelzésekkel kombinálva. A kémiai név alatt, éles, tagadhatatlan fekete tintával nyomtatva, ott állt a felírási információ. Kevesebb mint két órája írta fel egy magángyógyszertárból a Sterling General, a megye legelitebb, jól finanszírozott magánkórházának gyermekgyógyászati ​​osztályának vezetője.

A felíró orvos Dr. Richard Hayesként szerepelt .

Nem csupán orvos volt. Ő volt az apjuk. És ugyanazt a vezetéknevet kapta, mint én, pedig semmilyen rokonság nem volt köztünk – egy kozmikus, undorító irónia, ami egy elferdült viccnek tűnt.

Hirtelen recsegve megszólalt a vállamra akasztott mikrofonon lévő rádió, a diszpécser hangja sürgető, emelt hangon hasított a csendbe.

„Értesítsenek minden egységet, minden egységet! Kétségbeesett hívást kaptunk a Sterling Hill körzetből a 911-es segélyhívásra. A hívó Dr. Richard Hayes. Két hétéves lánya, Nora és Violet eltűnését jelentette a hálószobájukból. Bűncselekmény vagy emberrablás gyanúja merül fel. Az egységek 3-as kóddal jelentkeznek.”

Mélységes, émelyítő felismerés hulláma zúdult rám.

Egy álsztorit gyártott. A ragadozó elment ellenőrizni a ketrecét, rájött, hogy áldozatai csodával határos módon megszöktek, és most elit társadalmi státuszát, orvosi címét és vagyonát arra használta fel, hogy fegyverként használja fel a rendőrséget saját vérző prédájának levadászására.

Nora élesen felnyögött, apró kezei hirtelen kinyúltak, hogy elfehéredett bütykökkel, kétségbeesett erővel megragadják az egyenruhám nadrágjának anyagát.

– Itt van apa! – zokogta, és minden bátor, felnőttes nyugalma egy pillanat alatt szertefoszlott.

A fejemmel a hall üvegajtaja felé fordultam.

Egy sötét, erősen sötétített, újabb modellű luxus terepjáró épp meggondolatlanul letért a főútról, és beállt a körzet parkolójába. Nem parkolt le simán, hanem átlósan a bejárati lépcsőn csapódott le, távolsági fényszórói átvilágították az esőt, és vakító, ragadozó fényben fürkészték a hallt. A vezetőoldali ajtó még azelőtt kitárult, hogy a jármű teljesen megállt volna.

Egy magas férfi lépett ki a zuhogó esőbe, kifogástalanul öltözött, szabott szénszürke öltönyben, ami többe került, mint az autóm. Még messziről, az eső csíkozta üvegen keresztül is láttam a belőle sugárzó kétségbeesett, agresszív, alig visszafogott energiát.

Nem azért hívta a 911-et, hogy otthon várja meg, amíg a rendőrség elvégzi a dolgát. Követte őket. Pontosan tudta, hová mennek.

Nem haboztam. Nem vártam meg, hogy az ajtóhoz közeledjen. Nem próbáltam megmagyarázni a helyzetet.

Hátralendültem, átcsúsztam a linóleumon, és a tenyerem élével a recepciós asztal alján elrejtett piros, erős vészleállító gombra csaptam.

Egy nehéz, mechanikus, végső puffanással a körzet bejárati ajtaján lévő mágneses reteszek azonnal beindultak. Tömör acélrudak zuhantak a padlólemezekbe, lezárva az épületet. Az ajtók feletti zöld fény kemény, izzó vörösre változott.

Lezártam a körzetet. Kintre zártam a szörnyeteget.

De miközben Dr. Richard Hayes felmasírozott a betonlépcsőn, letörölgette az esőt az arcáról, megigazította drága zakóját, és készült arrogáns dühét kirobbantani bárkire, aki az útjába áll, fogalma sem volt arról, hogy a hallgatag kislány, akit a sajátjának hitt, az imént adta át nekem a törvényszéki nukleáris kódokat, a teljes megsemmisítésére.

2. fejezet: A patthelyzet az üvegnél

Dr. Richard Hayes megragadta a körzet ajtajának nehéz rézkilincsét, és megrántotta.

Az ajtó egy millimétert sem engedett. Az acél reteszek szilárdan tartottak.

Újra megrántotta, erősebben, állkapcsa izmai megfeszültek, manikűrözött ujjai kissé csúszkáltak a nedves sárgarézön. Átkukucskált a megerősített, golyóálló üvegen, tekintete kétségbeesetten pásztázta az üres előcsarnokot, mielőtt megállapodott volna közvetlenül az asztal mögötti jeleneten: egy egyenruhás rendőr térdelt egy súlyosan beteg gyermek felett, míg a másik lánya rémülten kuporgott, a rendőr övét szorongatva.

Azonnal megváltozott a viselkedése. Rémisztő, mesteri fizikai átalakulás volt. Az agresszív, vadászó ragadozó egy szempillantás alatt eltűnt, helyét pedig egy kétségbeesett, összetört, rémült apa hibátlan, díjnyertes alakítása vette át.

Ökleivel csapkodni kezdett a vastag üvegen, arca kétségbeesett fájdalomtól eltorzult.

„Nyissák ki ezt az ajtót!” – hallatszott a hangja a vastag üvegen keresztül, az eső tompa volt, de parancsoló, kétségbeesett pánik öntötte el. „Ők a lányaim! Ó, istenem, Violet! Kérem, tiszt úr, engedjen be! Rosszul vannak!”

Lassan felálltam, a kezem lazán a tokban lévő fegyverem nyelén nyugodott, nem előrántva, de ügyelve arra, hogy lássa a helyét. Úgy helyezkedtem el, hogy széles, áthatolhatatlan fizikai pajzsként működjön az üveg és a linóleumon ülő két kislány között. Megnyomtam az interkom gombját a konzolon, tekintetem a kint álló férfira szegeződött.

– Úton van egy mentőautó, uram – jelentettem ki. A hangom egy színtelen, megalkuvást nem ismerő, bürokratikus bariton volt, ami visszhangzott az ajtó feletti kültéri hangszóróban. – A gyerekek biztonságban vannak egy rendvédelmi intézményben. Húzódjon el az ajtóktól, és térjen vissza a járművéhez.