Egy hétéves kislány odasétált a pulthoz, és azt mondta a rendőrnek: „Apu beletett valamit a húgom pocakjába.” Majd hozzátette: „Lenyelette vele, és azt mondta, senkinek sem szólhatunk.” Az ikertestvére ott állt mellette, a hasát szorongatva. Aztán az első kislány a cipőjébe nyúlt, és előhúzott egy üres gyógyszeres fecskendőt. A rendőr hívta a 911-et. De amikor meglátta, kinek a neve áll a receptnyilvántartáson, megdermedt – és bezárta az ajtókat.

Richardnak leesett az álla. A karizmatikus, érinthetetlen, arrogáns orvos külseje valós időben millió helyrehozhatatlan darabra hullott. A kórházi személyzet, akik korábban tisztelettel és félelemmel vegyes tekintettel néztek rá, most teljes, zsigeri undorral hátrált. Rémület suttogása sziszegett végig a folyosón.

– Továbbá – folytatta Miller, közelebb lépett Richardhoz, szemében jogos, kérlelhetetlen dühvel lángolva –, tíz perccel ezelőtt egy szövetségi bíró teljesen megkerülte a helyi kapcsolatait. Szövetségi zárlati parancsokat kaptunk, amelyekkel minden egyes pénzügyi eszközét, offshore számláit, magánpraxisának főkönyveit és a lányok vagyonkezelői alapjait befagyasztják.

A vér teljesen eltűnt Richard arcáról, és beteges, üreges fehérséget hagyott maga után. Úgy nézett ki, mint egy holttest.

– Az FBI pedig épp most küldött egy törvényszéki ásatási csapatot a Sterling Emléktemetőbe – suttogta Miller, miközben Richard személyes terébe lépett, és ezzel bemérte az utolsó, katasztrofális csapást.

„Jelenleg az elhunyt feleséged, Eleanor holttestét exhumálják. Dr. Vance már a belvárosi kihallgatószobánkban ül. Úgy énekel, mint egy kanári a boncolásról, aminek a meghamisításáért fizettél neki, abban a reményben, hogy sikerül egy vádalkut kötnöd, hogy megmentsd a saját nyomorult bőrét.”

A két drága ügyvéd, rájött, hogy már nem egy gazdag orvost képviselnek egy gyermekelhelyezési vitában, hanem egy olyan férfi mellett állnak, akit egy történelmi jelentőségű, nagy nyilvánosságot kapott, hidegvérű gyilkosság vádjával fognak vád alá helyezni, ezért fizikailag hátráltak Richardtól. Leengedték aktatáskáikat. Egy szót sem szóltak hozzá. Egy süllyedő hajót hagytak el, rettegve a szövetségi veszélyzónától.

– Te… te ezt nem teheted – dadogta Richard, és egy tántorgó lépést hátrált. A kezei hevesen remegni kezdtek. – Orvos vagyok! Életeket mentek! A közösség megbecsült tagja vagyok! A lányaim hazudoznak, mentálisan zavart emberek, ők…

– Azt hitted, isten vagy, mert fehér köpenyt viseltél és szép autót vezettél – vágtam közbe, és előreléptem. Megragadtam az ötezer dolláros öltönye hajtókáját, és a folyosó csempézett falához csaptam, mire kiszorult a lélegzete.

Richard elállt a lélegzete, szeme tágra nyílt a mélységes rettegéstől, amit eddig csak sebezhető gyerekeknek okozott.

– De otthagytad az ujjlenyomataidat a fecskendőn, amit a rémült lányod a cipőjébe rejtett – sziszegtem közvetlenül a fülébe, ügyelve arra, hogy minden szótagot halljon. – Alábecsültél egy hétéves kislányt. És ő most tönkretette az egész világodat.

Durván megpördítettem, és agresszívan a háta mögé erőltettem a karjait. Nem érdekelt, hogy gyengéd legyek. Leestek az övemről a nehéz acélbilincsek.

– Dr. Richard Hayes – parancsoltam, és a hangom úgy csengett a folyosón, mint a teljes, tagadhatatlan igazságszolgáltatás harangja. – Letartóztattuk lányai elleni gyilkossági kísérlet, súlyos gyermekbántalmazás és nagyszabású elektronikus csalás miatt, és önt tartjuk őrizetben Eleanor Hayes elsőfokú meggyilkolásának fő gyanúsítottjaként. Jogában áll hallgatni. Nagyon javaslom, hogy éljen ezzel a joggal.

A hideg acél nehéz, mélyen kielégítő kattanással csattant össze a csuklója körül.

Ahogy a szövetségi ügynökök közbeléptek, hogy fizikailag is őrizetbe vegyék, Richard végre összeomlott. Vergődött velük, nárcisztikus összeomlása teljes volt. Nyíltan sírt, fenyegetéseket kiabált, teljesen megfosztva attól a méltóságtól és hatalomtól, amit évek óta gyakorolt. Ahogy a folyosón a liftek felé vonszolták, hátracsavarta a fejét, és mániákus, rémült tekintetét az enyémmel találta.

„Azt hiszed, vége, Hayes?!” – köpte Richard, és folyt a nyál a szájából. „Vannak barátaim! Hatalmam van! Nem védheted őket örökké! Kiszállok!”

Végignéztem, ahogy berángatják a liftbe, mit sem zavarva az üres, szánalmas fenyegetéseitől. Úgy járt, mint egy halott ember, mit sem sejtve arról, hogy a gyerekek, akiket el akart pusztítani, már örököltek egy sokkal nagyobb hatalmat, mint az ellopott vagyonát.

5. fejezet: A nappali fénye

Hétfő reggelre Dr. Richard Hayes makulátlan, arisztokratikus, aprólékosan gondosan gondozott illúziója teljes mértékben, nyilvánosan és látványosan elpárolgott a föld színéről.

A jogi és társadalmi következmények apokaliptikusak voltak. A fecskendő tagadhatatlan fizikai bizonyítékaival, a gyorsított toxikológiai jelentésekkel és bűntársa, Dr. Vance lesújtó, gyáva vallomásával egy szövetségi bíró megtagadta Richard óvadék ellenében történő szabadlábra helyezését. A bíró nyílt undorral nézett le a pulpitusról, Richardot rendkívüli szökési kockázatot jelentő és a társadalomra nézve mély veszélyt jelentő személyként emlegetve.

Richardot a megyei börtön maximális biztonsági szárnyába helyezték. Megfosztották méretre szabott öltönyeitől, selyem nyakkendőitől és Rolex órájától, és egy élénk, kopottas narancssárga overált viseltek rajta. Az Állami Orvosi Tanács vasárnap rendkívüli ülést tartott, és még napkelte előtt végleg visszavonta orvosi engedélyét. A helyi és országos hírcsatornák folyamatosan sugározták a foglalási fotóját, leleplezve a tisztelt gyermekorvost, mint egy szociopata szörnyeteget, aki saját családja vérével táplálkozik.

Teljesen kiközösítették, elszigetelték és tehetetlenek voltak, egy betoncellába zárva, amely nem volt nagyobb, mint azok a szekrények, amelyekbe a lányait szokta bezárni.

De teljes romlásának sötétségét végtelenül elhomályosította áldozatai túlélésének ragyogó, csodálatos fénye.

Két héttel a körzetben történt szörnyű incidens után kihajtottam a járőrkocsimmal egy csendes, fákkal szegélyezett, középosztálybeli külvárosba, mérföldekre a hatalmas, gótikus, hideg kúriától, ahol a lányokat fogva tartották. Egy szerény, élénk színűre festett házhoz értem, amelynek elülső udvarán egy kerékhinta lógott egy ősi tölgyfáról.

Ez volt Eleanor húgának, Sarah -nak az otthona .