– Egy sorozatragadozó, aki fehér köpenyben van – suttogtam, miközben a düh forrón égett a mellkasomban, egy tűzként, ami igazságot követelt. – Szerezz házkutatási parancsokat, Sarah. Szerezz meg mindent.

„Most éppen egy szövetségi bírót ébresztek fel” – ígérte.

Hirtelen hangos, kaotikus felfordulás tört ki az intenzív osztály folyosójának túlsó végén. Kiabálások és nehéz léptek visszhangoztak a linóleumról.

Felnéztem. A gyermekosztály nehéz, dupla ajtaja hirtelen kitárult.

Dr. Richard Hayes bevonult a kórterembe. Már nem volt egyedül az esőben. Két férfi kísérte makulátlan, ötezer dolláros öltönyben, elegáns bőr aktatáskákkal a kezükben. Nagy hatalmú ügyvédek. Nagy hatalmú védőügyvédek, akik percenként számláztak.

Richard már nem tűnt kétségbeesettnek. Nem tűnt dühösnek. Diadalmasnak.

Egyenesen a főnővér állása felé indult, tudomást sem véve a kimerült orvosi személyzet tekintetéről. Benyúlt a kabátjába, és egy vastag, aranypecséttel ellátott jogi dokumentumokból álló halmot vágott a pultra.

– Dr. Richard Hayes vagyok, Violet és Nora Hayes egyedüli törvényes gyámja – jelentette be Richard, hangja végighallatszott a kórteremen. – Thomas Sterling legfelsőbb bírósági bíró által aláírt sürgősségi, ex parte bírósági végzésem követeli a lányaim azonnali és feltétel nélküli átadását az orvosi felügyeletembe.

A főnővér hátrahőkölt, megrémült az agressziótól. Richard lassan megfordult, tekintete megakadt rajtam, aki a Trauma Bay 1-es folyosóján álltam. Lassú, arrogáns, dermesztő mosolyt villantott.

Úgy hitte, hogy a pénze, a címe és a korrupt kapcsolatai alapvetően érinthetetlenné teszik. Úgy hitte, hogy vérző áldozataival együtt fog kijönni ebből a kórházból, és egy egyszerű, temetői műszakban dolgozó rendőr semmit sem tehet, hogy megállítsa.

4. fejezet: A letartóztatást elrendelő recept

„Okleveles orvos vagyok, a Sterling General gyermekgyógyászati ​​osztályának vezetője, és a biológiai apjuk!” – dörögte Richard Hayes hangja a steril intenzív osztály folyosóján, egy mesterien kiszámított, arisztokratikus felháborodást kifejező előadás, amelynek célja a kimerült kórházi személyzet megfélemlítése és azonnali behódolásra késztetése volt.

Ápolt, vádló ujjával a remegő főnővérre bökött, aki kétségbeesetten próbálta elolvasni a papírokon található jogi zsargont. „Ha nem intézik el ezeket a zárójelentéseket, és nem adják át a lányaimat nekem és a magán betegszállító csapatomnak ebben a pillanatban, személyesen gondoskodom arról, hogy az orvosi engedélyüket végleg visszavonják! Feketelistára teszem önöket az állam minden kórházából, és ezt az intézményt a teljes, füstölgő csődbe juttatom!”

Két ügyvédje vízköpőként fogta közre, önelégült felsőbbrendűséget sugározva. Egyikük, egy sikító hajú, hideg, élettelen tekintettel rendelkező férfi, tömegpusztító fegyverként lengette a levegőben a sürgősségi bírósági végzést.

„Bírói felhatalmazásunk van, tiszt úr” – gúnyolódott az ügyvéd, amikor észrevette, hogy a traumatológiai részleg felől közeledem. „Törvénytelenül tartja fogva ezeket a gyerekeket egy Legfelsőbb Bírósági bíró kifejezett utasítása ellenére. Azonnal lépjen félre, engedje le a kezét, különben szövetségi polgárjogi megsértés, emberrablás és rágalmazás vádját is hozzáadjuk a már ön ellen intézett személyes keresethez.”

A férfi színtiszta, hamisítatlan gőgje lélegzetelállító volt. Alig néhány órával ezelőtt kémiailag megbénított egy hétéves gyereket, és őszintén azt hitte, hogy egyszerűen kiválthatja magát a következmények alól egy papírdarabbal, amit egy korrupt golftársa írt alá a kispadon.

Nem lassítottam le a tempómat. Nem nyúltam a rádióm után, hogy erősítést hívjak. Nem próbáltam meg a jogi esetekről vitatkozni a vállalati besúgókkal.

Egyenesen Richard elé léptem, mozdulatlanul és derékszögben közé és az 1-es traumaöböl lengőajtaja közé helyezve magam, ahol Nora éppen a húga ágya mellett ült, és fogta a törékeny kezét.

– Ez a parancs érvénytelen, Doktor úr – visszhangzott egy mély, dübörgő, női hang a Richard mögötti dupla ajtó felől.

Sarah Miller nyomozó vonult be az intenzív osztály bejáratán. Nem viselt kosztümöt; taktikai mellényt viselt, jelvénye fényesen csillogott a mellkasán. És nem volt egyedül. Négy nehézfegyverzetű szövetségi ügynök vette körül, sötét FBI-os széldzsekiket viselve, kezük kényelmesen a szolgálati övükön pihent.

Csizmáik nehéz, tekintélyt parancsoló dobogása teljesen elnémította a kórházi személyzet mormolását. Az egész folyosó megdermedt.

Richard gúnyosan felkiáltott, miközben Miller felé fordult, és megigazította egyedi öltönye mandzsettáját. Bár igyekezett megőrizni arrogáns testtartását, a pánik mikroszkopikus rándulása elárulta a jobb szemét. „Ti, arrogáns helyi nyomozók, nem tudjátok megakadályozni egy Legfelsőbb Bíróság bírójának végzését. Teljesen kívül estek a hatáskörötökön. Ez egy családi bírósági ügy.”

Miller nyomozó meg sem rezzent. Odament a vigyorgó ügyvédekhez, előhúzott egy vastag, piros pecséttel ellátott mappát a taktikai mellényéből, és nehézkesen a nővérpultra dobta, pont Richard aranypecsétes bírósági végzésére.

– Majd akkor, ha a bíró visszavonja a saját végzését, miután bemutattak neki egy hitelesített, gyorsított toxikológiai jelentést, Richard – jelentette ki Miller klinikailag, hangja egy hóhérfejsze rémisztő súlyával csengett.

Elfordult Richardtól, és a kórházi személyzethez fordult, olyan hangon, hogy minden orvos, ápoló és ápoló az osztályon pontosan hallhassa, miféle szörnyeteg lépett be a szentélyükbe.

„A sürgősségi vérvizsgálatok megerősítették, hogy egy hétéves gyermek vérében nagy mennyiségű sebészeti bénulást okozó szert, recept nélkül felírt Vecuronium-bromidot találtak” – jelentette be Miller. „Egy olyan fecskendővel adták be, amelyen Dr. Richard Hayes személyes DEA-receptkövetési száma szerepelt. A végzést aláíró bíró, Thomas Sterling, most mentette fel magát, és jelenleg az állami etikai tanács vizsgálja bírói kötelességszegés miatt.”

Az egész folyosó halk csendbe burkolózott. Hallani lehetett a neonfények halk zümmögését és Violet szívmonitorának távoli, ritmikus sípolását.