Az arca egy szempillantás alatt kifutott a vérből. A kezében tartott írótábla csörömpölve a padlóra hullott.
– Mindenható Isten – lehelte Dr. Aris, tiszta, hamisítatlan rémülettel nézve rám. – Hayes rendőr… ez nem csak egy nyugtató. A címke egy koktél.
– Angolul, doki! – követeltem, és előreléptem, miközben a szívem kalapált.
– Midazolám, egy erős vecurónium-bromid származékkal keverve – mondta Aris, és a hangja szinte remegett, miközben a rohamot kapó gyermekre nézett. – Ez egy nem-depolarizáló neuromuszkuláris blokkoló. Bénító hatású.
– Bénult? – ismételtem, a szó hamuízű volt a számban.
„A műtőben használjuk, hogy ideiglenesen megbénítsuk a beteg izmait, hogy biztonságosan behelyezhessünk egy lélegeztetőcsövet a torkába egy nagyobb műtéthez” – magyarázta Aris, miközben szavai kétségbeesett áradatban ömlöttek ki belőle. „Nem altat el. Nem szünteti meg a fájdalmat. Nem változtatja meg a tudatállapotot. Csak lefagyasztja a test minden egyes akaratlagos izmát, beleértve a rekeszizmot is. Ha teljes adagot kapott volna, teljesen eszméleténél lett volna, teljesen éber, teljesen mozgásképtelen, beszélni vagy pislogni tudna, miközben lassan megfulladt.”
Mélységes, émelyítő undor hulláma öntött el, olyan erős, hogy a rozsdamentes acélpult szélébe kellett kapaszkodnom, hogy megtartsam az egyensúlyomat.
Richard Hayes nem csak azért nyugtatta be a lányát, hogy csendben maradjon vagy kezelhető maradjon. Kémiailag kínozta. A halál szélén tartotta, a saját megbénult testébe zárva, hogy teljes, isteni kontrollt gyakoroljon a létezése felett. Azt akarta, hogy a lány átélje a fulladás rettegését, miközben ő az ágya mellett ül, és a megmentőt játssza.
„Nyomják be a visszavonószert! Adjanak Sugammadexet a csövébe, azonnal!” – vakkantotta Aris a nővéreknek, és visszavetette magát a csetepatéba, tekintete kétségbeesetten villogott. „Készüljenek fel a sürgősségi intubációra, ha a SATS-a nyolcvan alá esik!”
Kiléptem a traumatológiai részlegből, a tüdőmben lévő levegő nehéznek és mérgezőnek érződött. Cselekednem kellett. Elővettem a rendőrség által kiadott telefonomat, és tárcsáztam Sarah Miller nyomozót, a körzet Különleges Áldozatok Osztályának vezető nyomozóját, és vitathatatlanul a legkegyetlenebb, legtehetségesebb zsarut, akit valaha ismertem.
– Miller, ébredj fel! Gyermekgyilkossági kísérlet van – mondtam abban a pillanatban, hogy válaszolt, a kórházi folyosó hideg, steril csempéinek támaszkodva. Gyorsan összefoglaltam az éjszakát: a lányok, a fecskendő, a bénult, a bezárt ajtók és az arrogáns orvos. – A gyanúsított Dr. Richard Hayes. Ő a Sterling General gyermekgyógyászati osztályának vezetője. Azt akarom, hogy tépd darabokra az életét, Sarah. Fordítsd ki a hátterét. Derítsd ki, miért bénítja meg kémiailag a saját gyermekét egy gazdag, befolyásos gyermekorvos.
A következő két kimerítő órában, miközben az orvosi csapat kétségbeesett háborút vívott Violet állapotának stabilizálásáért, Millerrel egy távoli, digitális parancsnoki központot működtettünk. Amit a titkosított telefonhívások során feltártunk, az nem pusztán a családon belüli erőszak mintázata volt; hanem a halál, a manipuláció és a groteszk kapzsiság kiterjedt, szörnyű öröksége.
„Paul, el sem hiszed, mit látok” – recsegett Miller hangja a telefonvonalban hajnali fél ötkor. A háttérben a mechanikus billentyűzet dühös, gyors gépelése visszhangzott. „Dr. Hayes egy fantom. Nincs büntetett előélete, nincsenek ellene műhibaperek. Papíron makulátlan. Szóval abbahagytam a nézését, és elkezdtem az anyát, Eleanor Hayest jobban megvizsgálni.”
– Hadd találjam ki – összeszorítottam a fogam, a sötétségre számítva. – Meghalt?
„Négy évvel ezelőtt halt meg, amikor az ikrek háromévesek voltak” – erősítette meg Miller. „A halál hivatalos oka egy »ritka, nem kimutatható szívritmuszavar« volt. Állítólag álmában halt meg.”
– És a boncolás? – erősködtem.
– Ez a füstölgő fegyver – mondta Miller undortól remegő hangon. – A boncolást elhallgatták. Egy magánbírói végzés zárta le, „családi magánéletre és érzelmi stresszre” hivatkozva. A hivatalos halotti anyakönyvi kivonatot – anélkül, hogy valaha is boncolást végeztettek volna toxikológiai vizsgálaton – aláíró orvos Dr. Thomas Vance volt. Ő Richard korábbi főiskolai szobatársa, jelenlegi golfpartnere és a Sterling General kabinetfőnöke.
A szociopata kirakós darabjai rémisztő, tagadhatatlan sebességgel pattantak a helyükre. Az összeesküvés mélyreható volt.
„De miért?” – kérdeztem. „Ha egy jól fizetett orvos, miért öli meg a feleségét és kínozza meg a gyerekeket? Mi az indítéka?”
– Követtem a pénz útját, Paul – mondta Miller. – Eleanor egy hatalmas, generációkon átívelő tech-vagyon örököse volt. Halálakor a végrendelete teljesen kimaradt Richardból. Huszonkétmillió dolláros, visszavonhatatlan vagyonkezelői alapot hagyott közvetlenül Norára és Violetre.
„Tehát Richardnak nincs hozzáférése a pénzhez.”
– Nincs hozzáférése az igazgatóhoz – helyesbített Miller sötét diadallal a hangjában. – De mint egyetlen túlélő szülőjük, orvosi meghatalmazottjuk és törvényes gyámjuk, Richard jogosult petíciót benyújtani az alapítványhoz egy hatalmas, korlátlan „gondnoki juttatásért”. De itt a bökkenő – a juttatást csak akkor folyósítják, ha a lányoknak dokumentált, súlyos egészségügyi szükségleteik vannak, amelyek folyamatos, szakellátást igényelnek.
Lehunytam a szemem, a terv puszta gonoszsága fojtogatni kezdett.
Nem csupán egy bizarr, pszichológiai esetről volt szó, ami Münchausen-szindrómát okozott közvetett módon. Ez egy hideg, kiszámított, élősködő pénzügyi kivégzés volt. Megölte a feleségét, hogy megszerezze az örökséget, és amikor a pénz elkerülte a figyelmét, új tervet eszelt ki. Úgy döntött, hogy szisztematikusan megmérgezi gyermekeit, örökös betegeken, ágyhoz kötötten és rejtélyes betegségekkel diagnosztizálva őket, orvosi tekintélyét felhasználva a csalás igazolására, mindezt azért, hogy milliókat csapolhasson letéti alapjaikból, hogy finanszírozhassa elit, érinthetetlen életmódját.
