Richard Whitmore ezredes
Tyler apja
Az akadémia egyik vezető oktatója volt, és éveket töltött azzal, hogy kapcsolatokat épített ki a katonai igazságszolgáltatási rendszeren belül. Marcus azonban felfedezett valami még nyugtalanítóbbat: három korábbi kadét panaszt tett Ethan, Brandon és Tyler ügyében, és minden panasz rejtélyes módon eltűnt.
„Miért vették célba Lilyt?” – kérdeztem.
Marcus habozott
„Talált valamit a korlátozott hozzáférésű archívumban.”
Összeszorult a gyomrom
Lily egy kutatási projekt keretében hadtörténelmet tanult. Marcus szerint véletlenül olyan feljegyzésekre bukkant, amelyek a három kadétot egy magánszervezethez kötötték, amely minősített kiképzési információkat szolgáltatott gazdag külföldi ügyfeleknek.
Aztán Lily lemásolta a fájlokat.
És valaki észrevette
A tükörön keresztül néztem a lányomat.
Tizenkilenc éven át védtem őt attól a világtól, amelyben régen éltem.
Most már úgyis megtalálta őt a világ.
Zsebre tettem a telefont, és visszamentem Lily szobájába. Lassan kinyitotta a szemét, amikor megfogtam a kezét.
– Ki fogom deríteni, ki tette ezt – suttogtam.
Ujjai megszorultak az enyémek körül.
Aztán felemelte remegő kezét, és az ágya melletti székre mutatott.
Egy kis akadémiai jegyzetfüzet hevert ott.
Megnyitottam
Az utolsó oldalon Lily hat szót írt, mielőtt megtámadták.
**Apu, tudják, hogy ki vagy.**
Addig bámultam ezeket a szavakat, amíg a szoba eltűnni látszott.
Valaki elmondta Lilynek az igazat rólam.
És most már tudtam, hogy ez már nem csak három kadétról szól.
A Szellemparancsnokról szólt.
3. RÉSZ:
Percekig Lily ágya mellett ültem, képtelen voltam levenni a tekintetemet a jegyzetfüzetében lévő hat szóról. „Apa, tudják, ki vagy.” A lányom mindig is apaként ismert meg először, soha nem úgy, mint a férfit, aki valaha voltam. Tizenkilenc évet töltöttem azzal, hogy soha ne kelljen tudnia a Szellemparancsnokról.
De valaki megszegte ezt az ígéretet.
Kiléptem a folyosóra,
és újra felhívtam Marcust. Azonnal felvette. „Mindenre szükségem van, amit Richard Whitmore ezredesről találtál” – mondtam. Marcus egy pillanatra hallgatott. Aztán így válaszolt: „Daniel, van valami, amit meg kell értened. Whitmore nem csak azt a három kadétot védte.”
„Hogy érted ezt?” – kérdeztem. Marcus lehalkította a hangját. „Kihasználta őket.”
A három kadét akadémiai pozíciójuk miatt hozzáférhetett katonai kiképző létesítményekhez, korlátozott hozzáférésű adatbázisokhoz és titkosított szimulációs programokhoz. Whitmore állítólag olyan információk felé irányította őket, amelyeknek soha nem lett volna szabad elhagyniuk az akadémiát. Lily a korlátozott hozzáférésű archívumokhoz férve fedezte fel a hálózat egy részét.
„Valószínűleg lemásolt valamit, amire kétségbeesetten szükségük volt” – mondta Marcus. – Valami, ami leleplezhetne mindenkit, aki érintett volt. –
Kinéztem az üvegablakon Lily szobája felé. – Akkor miért nem vették el egyszerűen tőle a dossziékat? – kérdeztem. Marcus habozott. – Mert nem Lily volt az egyetlen,
aki megértette, mit jelentenek azok a dossziék.
Meghűlt a vér a vérben.
Marcus küldött egy másik fényképet. Egy régi katonai műveleti szobát ábrázolt, majdnem húsz évvel korábbit. Három tiszt állt egy térképekkel és dokumentumokkal megrakott asztal körül. Az egyikük fiatalabb volt, de azonnal felismertem.
Én voltam.
Marcus egy archivált személyi aktákban találta meg a fényképet. Alatta egy titkos megjelölés volt eltemetve, amit állítólag évekkel ezelőtt töröltek. SZELLEMPARANCSNOK.
– Azt hittem, ez a személyazonosság eltűnt – mondta Marcus. – Úgy tűnik, Whitmore pontosan tudta, ki maga.
A fényképre meredtem, és eszembe jutott egy éjszaka, amelyet évekig próbáltam elfelejteni. A küldetés rosszul végződött. Többen eltűntek, és a hivatalos jelentés kommunikációs hibára hivatkozott. De mindig is tudtam, hogy valaki utána megváltoztatta a jelentést.
Most már megértettem, miért ismerte fel Whitmore Lilyt.
Nem azért támadta meg, mert egy véletlenszerű kadét volt.
Azért támadta meg, mert a lányom volt.
Visszamentem Lily szobájába, és ébren találtam. A szeme még mindig gyenge volt, de egyenesen rám nézett. „Apa” – suttogta. Közelebb hajoltam. „Ki mesélt rólam?”
Lily nagyot nyelt. „A férfi a levéltárban” – mondta. „Mondta a nevedet, mielőtt elment.” Ujjai megszorultak az enyémek körül. „Azt mondta nekem: »Az apád a Szellemparancsnok«.”
Éreztem, hogy valami teljesen elmozdul bennem.
Aztán Lily az ajtó felé nézett.
„Nem volt egyedül, apa.”
Megfordultam.
Richard Whitmore ezredes állt a kórházi folyosó végén.
És mosolygott.
Richard Whitmore ezredes negyven lábnyira állt a kifehéredett kórházi folyosón, két felfegyverzett katonai rendőr ölelésében, akiknek oldalfegyverei szorosan le voltak kötve. Szolgálati egyenruháján harminc év bürokratikus manőverezés és csendes árulások során szerzett szalagok díszelegtek.
Egy tapodtat sem mozdultam Lily ágya felőli ajtajától. A pulzusom, ami szélsőséges kényszerhelyzetben általában percenként negyvennyolc ütésre stabilizálódott, most egy olyan ember sarkvidéki ritmusába olvadt, aki már elkövetett erőszakot a gondolataiban.
Whitmore lassú, kimért léptekkel haladt a fényes linóleumpadlón. Bal karja alatt egy bőrkötésű mappát tartott, fényes rézgombjai megcsillantak a feje fölött világító, kemény, neonfényes fényben. Ajkán feszült, kiszámított és melegség nélküli mosoly ült.
– Daniel – mondta Whitmore, és két méterrel arrébb megállt, tiszteletben tartva egy sarokba szorított ragadozó láthatatlan peremét. – Majdnem két évtized telt el a Hindukus óta. Te semmit sem változtál, talán csak az ősz hajszálak a halántékod körül.
– Tegyél még egy lépést e bejárat felé – mondtam alig hallhatóan mormolva –, és a két kísérőd élete hátralévő részét dróthálón keresztül fogja tölteni, akárcsak a lányom.
