Délután közepére két jármű dübörgött végig a faházhoz vezető földúton. Az első egy jelöletlen fekete terepjáró volt, amit Marcus vezetett, aki négy órát vezetett északra a hírszerző állomásától. A második egy régi Ford teherautó volt, amiben Vance és Cross volt.
Vance egy tornyosuló, egykori Delta-ügynök volt, tölgyfaágakhoz hasonló karokkal és csendes viselkedéssel, ami halálos pontosságot rejtett. Cross alacsonyabb, inas volt, éles, fürkésző szemekkel, mint egy elit mesterlövész, aki több száz órát töltött üveg mögött ellenséges területen.
Egyik férfi sem fogott kezet; egyszerűen lementek a bunkerbe, benéztek a nyitott fegyvertárolókba, és olyan férfiak ünnepélyes tiszteletével néztek rám, akik heves tüzérségi tűz alatt osztoztak meg a rókalyukak között.
– Hallottunk Lilyről – mondta Vance mély, mennydörgő hangon. – A fiúknak, akik ezt tették, fogalmuk sincs, milyen vihart idéztek meg az életükben.
– Tizenkilenc éves – tette hozzá Cross halkan, miközben előhúzott egy hangtompítós, célzott mesterlövész puskát a védő habhüvelyből. – Acélcsövekkel betörni egy lány arcát, mert az apjuké az állam. Mondja meg, ki hal meg előbb, ezredes úr!
– Senki sem hal meg, amíg én nem adom ki a parancsot – feleltem, miközben három, a megyében elterülő birtok műholdas felvételeit készítettem elő. – Nem vagyunk gyilkosok. A teljes felelősségre vonás eszközei vagyunk. Először megfosztjuk őket a páncéljuktól, mielőtt eltörnénk a kardjaikat.
Marcus odalépett az összecsukható asztalhoz, és kinyitott három strapabíró laptopot. „Íme a fő célpontjaink listája: Ethan Cole apja a Cole Defense Logistics-t vezeti, amely az akadémiai ellátási láncokat kezeli. Brandon Hale családja az állam legnagyobb magánbiztonsági vállalkozóját birtokolja.”
– Richard Whitmore pedig a parancsnok belső köréből koordinálja az egész vállalkozást – folytatta Marcus. – A három fiú jelenleg a Whitmore-tóparti birtokon gyűlt össze, és ünneplik, ahogy szerintük sikeresen elfojtották az incidenst.
– Bulit rendeznek? – kérdezte Vance, miközben ökölbe szorult a keze, ami akkora lett volna, hogy azzal eltaposhatta volna a követ.
– Zártkörű összejövetel – erősítette meg Marcus, miközben egy bérelt kereskedelmi műholdbérlet valós idejű hőképét hívta elő. – Tizennyolc ember van jelen. Hat felfegyverzett magánőr a területen. A három kadét a hátsó verandán iszogat, mit sem sejtve a létezésünkről.
„Azt hiszik, egy öreg logisztikai hivatalnok vagyok, aki a kórház várótermében sír” – mondtam, és a mellkasomra csatoltam a harci hevederemet. „Azt hiszik, az apjuk pénze mentelmi jogot biztosított nekik. Mutassuk meg nekik, hogy néz ki az igazi hatalom.”
Alkonyatkor indultunk útnak. Heves őszi eső kezdett esni a tóra, a sötét vizet szürke hullámokká kavarva, és elnyomva közeledésünk zaját. Két mérfölddel odébb hagytuk a járműveket, és gyalog haladtunk át a sűrű erdőn, éjjellátó optikát használva.
A Whitmore-birtok az örökölt vagyon és a katonai korrupció groteszk emlékműve volt – egy háromszintes mészkő kúria tizenkét holdas magánterületen, vízre néző kilátással, egy két és fél méteres, szenzorokkal ellátott kovácsoltvas biztonsági kerítéssel körülvéve.
Cross őrszemként vett részt egy erdős hegygerincen, nagyjából négyszáz méterre tőlem, puskája biztonságosan egy szénszálas kétlábú állványon nyugodott. Vance-szel a keleti kapuhoz közeledtünk, ahol két magánbiztonsági vállalkozó állt egy fedett őrház alatt, és kávézgattak.
