A két katonai rendőr áthelyezte a súlypontját, kezük ösztönösen a tokjuk felé siklott. Whitmore felemelte egyetlen bőrkesztyűs kezét, hogy megállítsa őket. Tudta, ki vagyok, és ami még fontosabb, tudta, mire vagyok képes három másodpercen belül.
– Még mindig megvan bennem az a melodramatikus hadműveleti érzék – mondta Whitmore halkan. – Őszinte aggodalommal jöttem Walker kadétért. Egy szerencsétlen egyetemi incidens. Gazemberek, félresikerült kóborlás, késő esti gyerekes félreértések a régi tudományos terem mögött.
– Hat különböző helyen tört el az állkapcsa, Richard – feleltem, egyenesen a hideg, sápadt szemébe nézve. – A fiad, Tyler, Ethan Cole-lal és Brandon Hale-lel együtt sarokba szorította a sötétben. Te csak álltál, és nézted, ahogy az acélcsövet lengették.
Whitmore mosolya nem halványult el, de az állkapcsa érezhetően megfeszült. „Walker kadét olyan adminisztratív archívumokba botlott, amelyek messze meghaladták a műveleti engedélyének szintjét. A taktikai kutatási osztályhoz tartozó anyagokat lopta el. Fiatalon elkövetett tragikus hiba.”
– Felfedezte, hogy amerikai taktikai doktrínákat, harci szimulációs telemetriát és korlátozott felkelésellenes algoritmusokat árulsz külföldi vásárlóknak – jelentettem ki kifejezéstelenül. – És felismerted a vezetéknevét. Pontosan tudtad, kinek a vérvonalát hordozza.
Whitmore előrelépett, és lehalkította a hangját, hogy csak mi ketten halljuk. – Húsz évvel ezelőtt eltemetted az Obsidian Dawn hadműveletet, Daniel. Öt legjobb emberemet hagytad rothadni egy jelöletlen afgán völgyben, hogy megvédd az érintetlen erkölcsi iránytűdet.
– Az öt emberük jogosulatlan vagyonlefoglalásokat hajtott végre, és gyémántokat lopott a felkelők utánpótlási vonalairól – feleltem pislogás nélkül. – Eltemettem a műveletet, mert árulók voltak. Megkíméltem a hadbíróságotokat, mert az apjuk a Szenátus Fegyveres Erők Bizottságában ült.
– És nézd, hová vezetett ez a kegyelem – gúnyolódott Whitmore, miközben megkopogtatta a bőrmappát. – Egy zsákutcaként végződő logisztikai nyugdíj, egy összetört gyermek és egy elfeledett örökség. Ha egyetlen lépést is teszel a fiam vagy a barátai ellen, a lányod katonai karrierje becstelen szégyennel fog végződni.
– Nem megy vissza az akadémiádra, Richard – válaszoltam halkan. – És a fiad sem. Holnap reggelre omladozni kezd a talaj a lábad alatt, és nem lesz élő szenátor, aki ki tudna ásni.
Whitmore felnevetett, száraz, rekedtes hangon, ami visszhangzott a csendes folyosón. – Szellem vagy, Daniel. És a szellemeknek nincs jogi státuszuk a modern bíróságokon. Pakold össze, és vidd vissza a farmodra, mielőtt rosszabbra fordulnak a dolgok.
Megfordult fényes sarkán, és elsétált, katonai kíséretével a nyomában. Figyeltem a hátukat, amíg el nem tűntek a liftben. A kezem nem remegett. A szívem nem vert hevesen. Végre sikerült lekapcsolnom a hűtőfolyadékot.
Visszamentem a 412-es szobába. Lily engem figyelt, szeme tágra nyílt a rettegés és a zavart áhítat keverékével. Még soha nem látott bennem ilyen testtartást – egy profi harci eszköz egyenes, halálos tartását.
A gurulós széket közvetlenül a párnája mellé húztam. Gyengéden, kerülve a nehéz kötéseket és a törött csontjait rögzítő fémcsapokat, elsimítottam egy kósza sötét hajtincset a homlokából. Felületesen és erőltetetten lélegzett.
– Nem kell többé félned, drágám – suttogtam. – A férfi, akit logisztikai ügyintézőként ismertél, majd megoldja ezt. De először is el kell mondanod, hová rejtetted a titkosított archívumból elvitt pendrive-ot.
Lily felemelte remegő jobb kezét. Benyúlt a vékony kórházi matrac alá, ujjai gyengén kapargatták a vinilbélés alsó részét. Végigcsúsztattam az ujjaimat a varráson, és megtapogattam egy titkosított mikro-tárolómeghajtó kemény, téglalap alakú körvonalát.
Kihúztam és a zsebembe csúsztattam. Lily kétszer pislogott, jelezve egyetértését, majd meglepő erővel megragadta a csuklómat. Drótozott állkapcsán keresztül két tompa szótagot erőltetett ki magamból, amelyek így hangzottak: Vigyázz magadra.
– Én mindig biztonságban vagyok, Lily – válaszoltam halkan. – A másik oldalnak kell imádkoznia.
Megcsókoltam a homlokát, kimentem a nővérpulthoz, és a főszinti nővért kértem. Egy Evelyn nevű nő, akinek a férje háromszor szolgált Irakban, mély együttérzéssel nézett fel a monitoraiból.
– Evelyn, a lányom szobája teljes zárlat alatt van – mondtam, és letettem a Védelmi Minisztérium visszavonult igazolványomat a pultra. – Látogatóknak, katonai személyzetnek és akadémiai képviselőknek tilos a látogatás szövetségi rendőrök jelenlétében. Jelenleg speciális magánbiztonsági intézkedéseket szervezek.
Lepillantott a hitelesítő okmányon szereplő különleges biztonsági engedélyre, és szeme kissé elkerekedett, amikor felismerte az ötcsillagos vészhelyzeti engedélyezési kódot, amely soha nem jár le. „Értettem, ezredes úr. Senki sem juthat be azon az ajtón a személyes kíséretem nélkül.”
A kórházból a pince rakodóterén keresztül jöttem ki, elkerülve a fő előcsarnokot, ahol Whitmore valószínűleg figyelte a tekinteteit. A nyirkos reggeli szitálásban a világ nedves beton és hideg dízel illatát árasztotta, egy bevetés ismerős illatát.
Kinyitottam a roncs pickupomat, bemásztam a fülkébe, és kinyitottam a kesztyűtartót. Egy rendszámokkal és régi guminyomásmérőkkel teli dupla fenék alatt hevert a titkosított műholdas feltöltő konzolom. Felkapcsoltam a bekapcsológombot.
A képernyő taktikai zöld színben világított. Négy másodpercen belül létrejött a kapcsolat egy légréses relé segítségével, amely egy elavult védelmi műholdhálózaton keresztül pattogott, amelynek konfigurálásában személyesen segédkeztem a második Öböl-háború alatt. Marcus Reed az első impulzusra válaszolt.
– Az alaplap éles – mondta Marcus elektronikus torzítástól recsegve. – Mondd, hogy megvan hozzá a hajtóerő, Daniel!
