Marcus bejelentkezett a birtok helyi biztonsági reléjébe, és kilencven másodpercig ciklusba állította a kamerák jelét. „Beléphetsz, Daniel. Az érzékelők vakok. Hatvan másodperced van, mielőtt az automatikus felügyeleti rendszer visszaáll.”
Vance-szel úgy haladtunk át a kapun, mint az árnyékok. A két őr meg sem hallotta a csizmáinkat a nedves kavicson. Mielőtt bármelyikük is a tokjukba dugott fegyveréért nyúlhatott volna, Vance az egyik őrt a fakeretbe csapta, míg a tenyerem ütése a másikat pont az álla alatt találta el.
Mindkét férfi eszméletlenül rogyott a nedves fűbe, mielőtt egy hangot is kiadhattak volna. Nehéz polimer kábelkötegelővel rögzítettük őket, taktikai ragasztóval leragasztottuk a szájukat, és az őrház generátorai mögé csúsztattuk őket szem elől. Eltelt idő: tizenegy másodperc.
– Kerület biztosított – suttogtam a torokmikrofonomba. – A hátsó terasz felé haladok.
Az eső csíkozta sötétségben a kúria meleg fényei fényesen derengettek. Hangos zene dübörgött a pince dupla üvegajtaján keresztül, ahol több akadémiai diák iszogatta a márványpult körül. A felső teraszon három fiatalember állt egyedül.
A magas és arrogáns Tyler Whitmore egy pohár bourbont tartott a kezében, és hangosan nevetett, miközben utánozta, ahogy valaki az arcát védi egy ütéstől. Mellette Ethan Cole állt, a kőkorlátnak támaszkodva, és Brandon Hale, aki arany karóráját nézte.
– Nézzétek a kis hőst! – szólt Tyler hangja a terasz hangszóróiból. – Az apja úgy nézett ki, mintha mindjárt elsírná magát a kórház folyosóján. A fickónak még annyi bátorsága sem volt, hogy apám szemébe nézzen.
– Apám azt mondta, hogy a kampuszon belüli rendőrségi jelentést már széttépték – mondta Ethan Cole, miközben kortyolt a poharából. – Hivatalosan is ismeretlen helyi lakosok által elkövetett, kampuszon kívüli támadásként tartják számon. Péntekig orvosi elvonót fog kapni.
– Be kellett volna fognia a száját a külföldi számlákkal kapcsolatban – motyogta Brandon Hale. – Majdnem tizenkét milliót veszítettünk, mert nem törődött a saját dolgával. Az állkapcsa eltörése szívességet tett neki. Szerencséje van, hogy nem dobtuk a folyóba.
Éreztem, hogy Vance megmozdul mellettem a bozótosban, egy halk morgás dübörgött a torkából. Határozottan a vállára helyeztem a kezem, hogy egy helyben tartsam. A bosszú az amatőrök játéka; a precíziós sebészet hideg, számító türelmet igényel.
– Cross – mormoltam a mikrofonba. – Vedd ki a ház déli sarkánál lévő főtranszformátort. Kapcsold ki a zenét.
Négyszáz méterre a tompított puska egyszer köhögött. Egy szubszonikus lövedék áthatolt a magán transzformátoregység olajburkolatán. Ragyogó kék szikrák robbanása világította meg a fenyőfákat, majd azonnal teljes sötétség borult az egész birtokra.
A zene azonnal elhallgatott. A hangos nevetés a teraszon eltűnt, helyét ideges káromkodások és a mobiltelefonok kétségbeesett fényeinek kattogása vette át. „Mi a fene történt az árammal?” – kiáltotta Tyler, és a poharát a kőasztalra csapta. „Hol vannak az őrök?”
Mielőtt a három fiú a teraszajtó felé indulhatott volna, egy ragyogó magnéziumfáklya hasított át a fekete égen a gerincről, földöntúli, vakító fehér fénnyel világítva meg az egész hátsó gyepet, és hosszú, szörnyű árnyékokat vetett a kőhomlokzatra.
Vance kilépett a sötétségből az alsó lépcsőfokokra, impozáns sziluettjét a kemény fehér fény keretezte. A kadétok arcán azonnal végigfutó tiszta rémület azonnal látszott; a védtelen diákok terrorizálásához voltak szokva, nem pedig a megrögzött veteránokkal való szembenézéshez.
– Kik maguk? – sikította Tyler, és a korláttól hátrált a bezárt üvegajtók felé. – Biztonsági őrök! Menjenek ki innen! Az apám Whitmore ezredes! Magánterületre rongálnak meg!
Lassan felmentem a kőlépcsőn, csizmáim ritmikusan kopogtak a palán. Az eső csöpögött a taktikai sapkám karimájáról, de a tekintetemet Tyler Whitmore remegő kezére szegeztem.
– Az apádat jelenleg az akadémiai irodájában lehallgatják – mondtam nyugodtan, miközben a magnéziumfény szélére léptem. – A magánbiztonsági osztagod pedig a bejárati kapunál alszik.
Tyler telefonja kicsúszott az ujjai közül, és éles reccsenéssel a kőpadlóra csapódott. Pupillái kitágultak, miközben elméje küzdött, hogy megbékéljen a kórházi folyosóról érkező megtört, csendes apa és az esőben előtte álló felfegyverzett fantom között.
– Te… – dadogta Ethan Cole, arca aludttej színűre változott. – Te vagy az apja. Te vagy az a logisztikus.
– Daniel Walker a nevem – mondtam, és megálltam a terasz lépcsőjének tetején. – Húsz éven át olyan férfiak hívtak Szellemparancsnoknak, akik sokkal bátrabbak, sokkal hatalmasabbak és sokkal veszélyesebbek voltak, mint az apáitok. És ti hárman megérintettétek a gyermekemet.
Brandon Hale kétségbeesetten próbált a garázsba vezető oldalsó ajtó felé rohanni. Vance ijesztő sebességgel előrerontott, megragadta a tizenkilenc éves kadétot dizájnerpulóvere gallérjánál fogva, és hatalmas erővel a kőlapokra csapta.
