2. RÉSZ – A NŐ, AKIT MEGMENTETTEM, VISSZATÉRT ÉRTEM

Miután Gavin kirúgott, majdnem húsz percig a kocsimban ültem, mindkét kezemmel a kormánykereket szorítva, és egyenesen előre bámultam.

Emberek sétáltak el a szélvédő előtt kávéval a kezükben, nevetgéltek a telefonokba, siettek a még mindig fontos megbeszélések felé.

Az enyém már nem.

Négy év az életemből töröltek el kevesebb mint öt perc alatt.

Nincs figyelmeztetés.

Nincs felmondási tárgyalás.

Nem beszéltem arról, hogy mit tettem az ügynökségnél.

Csak egy mondat.

Pakold össze a holmidat. Itt végeztél.

A szavak folyamatosan a fejemben cikáztak.

Hátradőltem és becsuktam a szemem.

Azonnal újra megláttam a nőt.

Egy sötét szedán mellett állt a 18-as úton, egyik kezével a nyitott vezetőoldali ajtót szorongatta, míg a másikkal a mellkasát nyomta.

Először azt hittem, keres valamit.

Aztán felmondta a szolgálatot a térde.

Három autóval mentem mögötte.

Az előttem haladó terepjáró lassított.

Aztán folytatta.

A mögötte lévő furgon is.

Egy furcsa pillanatig én is ugyanezt tettem.

A lábam a gázpedálon maradt.

Az agyam a prezentációról üvöltött.

Fél nyolc.

Az év legnagyobb fiókja.

Gavin mindenkit figyelmeztetett, hogy ne késsenek.

Aztán a visszapillantó tükörbe néztem, és láttam, hogy a nő eltűnik a szemem elől.

Félrehúzódtam.

Ez az egyetlen döntés nyilvánvalóan az állásomba került.

Mégis, amikor megpróbáltam elképzelni, hogy továbbmegyek az úton, miközben ő egyedül fekszik ott, nem tudtam.

Kinyitottam a szemem.

A telefonom rezgett az anyósülésen.

Gavinre számítottam.

Ehelyett a volt feleségem, Sarah volt az.

Majdnem nem válaszoltam.

Aztán eszembe jutott, hogy iskola után el kellett volna hoznia a lányainkat.

„Hé.”

„Chris?”

A hangneme azonnal megváltozott.

“Mi történt?”

“Semmi.”

„Szörnyen hangzol.”

„Hosszú reggel.”

„Beteg vagy?”

“Nem.”

Szünet következett.

Aztán óvatosan megkérdezte: „Történt valami a munkahelyen?”

Az irodaépületet bámultam.

A hírek gyorsan terjedtek.

„Ki mondta neked?”

“Senki.”

“Sára.”

„Csak akkor használod ezt a hangot, ha valami baj van.”

Megdörzsöltem a homlokomat.

„Kirúgtak.”

Csend.

“Mi?”

„Ma reggel.”

“Miért?”

Majdnem felnevettem.

„Mert megálltam segíteni valakinek befelé menet.”

„Mit jelent ez?”

„Volt egy nő az út szélén. Összeesett. Ott maradtam, amíg meg nem érkezett a mentő.”

„És Gavin ezért kirúgott?”

„Azt mondta, lemaradtam a Whitcombe-bemutatóról.”

Sarah néhány másodpercig nem szólt semmit.

Aztán halkan hozzátette: „Chris, sajnálom.”

Ez jobban fájt, mint vártam.

A volt feleségemmel éveket töltöttünk azzal, hogy megtanuljuk, hogyan beszéljünk egymással anélkül, hogy régi sebeket tépnénk fel újra.

De voltak pillanatok, amikor a hangja még mindig úgy csengett, mint azé a nőé, akivel valaha megöregedni terveztem.

Nyeltem egyet.

„Majd én kitalálom.”

„A tandíjat jövő héten kell befizetni.”

„Tudom.”

„Nem azért hozom fel ezt, hogy nyomást gyakoroljak rád.”

„Tudom.”

„És a jelzálog?”

– Azt mondtam, majd kitalálom.

Élesebb hangon csengett ki a hangom, mint szerettem volna.

Sára elhallgatott.

Lehunytam a szemem.

„Sajnálom.”

„Semmi baj.”

„Nem, nem az.”

Újabb szünet.

Aztán mondott valamit, amitől összeszorult a torkom.

„Mindig rájössz, Chris.”

Hinni akartam neki.

Miután letettük a telefont, az autóban maradtam, amíg a düh túl erőssé nem vált ahhoz, hogy leüljek.

Aztán vezettem.

Nem tudtam, hová megyek.

Egyszerűen csak mozogtam a városban, mert a mozgás jobb érzés volt, mint a gondolkodás.

Végül egy olyan étterem előtt parkoltam le, ahová akkor jártam, amikor Sarah-val még házasok voltunk.

A helyen repedezett, piros bokszok, szörnyű kávé és egy Marlene nevű pincérnő volt, aki valahogy mindenki rendelésére emlékezett.

Egyedül ültem az ablak közelében.

Marlene kávét töltött a csészémbe.

„Úgy nézel ki, mintha valaki ellopta volna a kutyádat.”

“Rosszabb.”

“Feleség?”

„Már elvesztettem az egyiket.”

Rám nézett.

“Munka.”

Abbahagyta az öntést.

„Ó.”

Bólintottam.

“Ma?”

„Körülbelül egy órája.”

“Mi történt?”

Mondtam neki.

Nem mindent.

Éppen elég.

Amikor befejeztem, Marlene rám meredt.

„Azért kirúgott, mert segítettél valakinek?”

„Nagyjából.”

Megrázta a fejét.

„Akkor talán a kirúgás volt az első jó dolog, ami ma történt veled.”

Ránéztem.

„Ez a jónak egy furcsa definíciója.”

„Néha az emberek szívességet tesznek azzal, hogy megmutatják, pontosan kik is ők.”

Aztán elsétált.

Ezzel ültem egy darabig.

Talán igaza volt.

De a filozófia nem fizet tandíjat.

Kinyitottam a telefonomat és álláshirdetések között keresgéltem.

Marketingigazgató.

Fiókstratégia-szakértő.

Márkamenedzser.

Kreatív vezető.

Minden pozíció valahogy egyszerre lehetségesnek és lehetetlennek tűnt.

Volt tapasztalatom.

Jó számok.

Jó ügyfélkapcsolatok.

De harmincnyolc éves voltam.

Elvált.

Két lánya eltartása.

Autófizetés.

Jelzálog.

Biztosítás.

Az „önmagam megtalálásának” luxusa évekkel ezelőtt lejárt.

Szükségem volt egy fizetési csekkre.

Gyors.

Elkezdtem frissíteni az önéletrajzomat a büfében.

Harminc perc telt el.

Aztán megszólalt a telefonom.

Az ügynökség száma.

Meredten bámultam.

Figyelmen kívül hagyta.

Újra kicsengett.

Figyelmen kívül hagyta.

Aztán megjelent egy szöveg.

CHRIS, KÉRLEK VÁLASZOLJ!

Nina volt az a recepcióról.

Felhívtam.

“Mi?”

„Hol vagy?”

“Miért?”

„Vissza kell jönnöd.”

“Nem.”

„Komolyan beszélek.”

„Gavin is az volt.”

„Chris, figyelj rám.”

Halk volt a hangja.

Valami baj volt.

“Mi történt?”

„Van itt egy nő.”

„Milyen nő?”

„Azt mondja, hogy segítettél neki ma reggel.”

Egyenesebben ültem.

Az étterem zaja mintha elhalkult volna.

„Jól van?”

“Igen.”

Egy lélegzet, amiről nem is tudtam, hogy visszatartom, kiszökött a lélegzetemből.

“Jó.”

„De folyton téged kérdezősködik.”

– Mondd meg neki, hogy örülök, hogy jól van.

„Krisztofer.”

“Mi?”

– Nem egyedül jött.