Eleanor felé fordult.

„Mercer úr.”

De Gavin csak engem bámult.

Aztán kimondta a szavakat, amelyek mindent megváltoztattak.

„Christopher, vannak dolgok a Halston Capitalban, amiket soha nem lett volna szabad látnod.”

3. RÉSZ – AZ ÚTMENTI NŐ BEJÁRT AZ IRODÁMBA

Három órával azután, hogy Gavin kirúgott, egy büfében ültem a város túloldalán, és egy olyan csésze kávét bámultam, amit eszem ágában sem volt meginni.

A pincérnő kétszer is újratöltötte.

Egyszer sem nyúltam hozzá.

A telefonom úgy feküdt a kezem mellett, mint valami veszélyes tárgy.

Tizenhét bejelentés érkezett.

Hat munkatársaktól származott.

Három olyan embertől származott, akik azt kérdezték, hogy igazak-e a pletykák.

Az egyik a volt feleségemtől jött, aki emlékeztetett, hogy a lányaink iskolai tandíját pénteken kell befizetni.

És hét olyan számokból származott, amelyeket nem ismertem fel.

Egyikre sem tudtam rávenni magam, hogy válaszoljak.

Azon a reggelen még vezető számlavezető stratégaként kerestem annyit, hogy el tudjam tartani a kis házamat, fizetni tudjam a lakhatásomat, és meggyőzzem magam arról, hogy az életem viszonylag stabil.

Ebédre munkanélküli voltam.

Mindez azért, mert felhajtottam az autómmal a 18-as út padkájára.

Még mindig láttam a nőt.

Ezüstszürke haj.

Sötétkék kabát.

Az egyik kezét a mellkasára nyomta.

A másik gyengén integetett az elhaladó forgalom felé.

Autók mentek körülötte.

Terepjárók.

Szállító furgonok.

Egy kisteherautó.

Senki sem állt meg.

Megtettem.

Talán Gavinnek igaza volt egy dologban.

A megállás mindenembe került.

De még akkor is, amikor ott ültem, miközben a jövőm összeomlott körülöttem, tudtam, hogy újra meg fogok állni.

A pincérnő óvatosan közeledett.

„Jól vagy, drágám?”

Fáradt mosolyt küldtem felé.

„Jobb lett.”

A nő az érintetlen kávé felé pillantott.

„Rossz reggeled van?”

„Kirúgtak.”

Felhúzta a szemöldökét.

„Azért, mert rossz kávét ittál?”

Majdnem felnevettem.

Ez volt az első emberi hang, amit kiadtam magamból, mióta elhagytam a parkolóházat.

„Nem. A késés miatt.”

„Ez durvaságnak tűnik.”

„Megálltam, hogy segítsek valakinek.”

Megváltozott az arckifejezése.

„Azért rúgtak ki, mert segítettél valakinek?”

„Úgy tűnik, ez rossz a termelékenység szempontjából.”

A pincérnő megrázta a fejét, és motyogott valamit arról, hogy az emberek néha megőrülnek, mielőtt elment.

Megint rezegni kezdett a telefonom.

A hívóazonosító ezúttal az ügynökséget mutatta.

Meredten bámultam.

Aztán válaszoltam.

“Mi?”

Csend lett.

Aztán az egyik recepciós odasúgta: „Christopher?”

Nina volt az.

Idegesnek tűnt.

“Mi történt?”

„Vissza kell jönnöd.”

Egyszer nevettem.

„Nem, tényleg nem.”

„Komolyan beszélek.”

„Gavin is az volt, amikor kirúgott.”

„Chris.”

Valami a hangjában megállított.

“Mi?”

„Van itt egy nő, aki téged keres.”

Összeszorult a gyomrom.

„Milyen nő?”

„Azt mondja, hogy segítettél neki ma reggel.”

Testem minden izma mozdulatlanná dermedt.

Kinéztem az étterem ablakán a halvány délutáni napsütésben elsuhanó forgalomra.

„Jól van?”

„Jól néz ki. De nem ez a furcsa.”

„Mi a furcsa az egészben?”

Nina lehalkította a hangját.

„Három ügyvéddel érkezett.”

Egyenesebben ültem.

“Mi?”

„És két ember a Halston Capitaltól.”

A kávé hirtelen már nem is tűnt annyira jelentéktelennek.

Az iparágunkban mindenki ismerte a Halston Capitalt.

Nem egyszerűen csak gazdagok voltak.

Egyike voltak azoknak a magánbefektetési cégeknek, amelyekről úgy suttogtak az emberek, mint valami természeti erényről.

Technika.

Egészségügy.

Ingatlan.

Logisztika.

Média.

Ha egy cégnek ötvenmillió dollárra lenne szüksége, Halston biztosítani tudná.

Ha ötszázmillióra lenne szükség, valószínűleg azt is meg tudnák tenni.

„Mi köze nekem Halstonhoz?”

“Nem tudom.”

Orrtörések.

„De Gavin már tizenegy perce vele van a tárgyalóban.”

Újabb szünet.

„És még soha nem láttam ennyire ijedtnek.”

Már nyúltam is a kabátom után.

Huszonöt perccel később másodszor léptem be az ügynökség ajtaján aznap.

Senki sem dolgozott.

Úgy tettek, mintha.

Abban a pillanatban, hogy beléptem, az iroda fele felém nézett.

Nina felállt a recepcióról.

„Az első konferencián van.”

„Még mindig az asztalomon vannak a holmijaim?”

“Igen.”

„Csak ezért vagyok itt.”

„Krisztofer.”

Megfordultam.

Nina a tárgyalóterem felé mutatott.

Az üvegfalon keresztül láttam Gavint, aki mereven állt az asztal mellett.

Vele szemben ült az út széléről jött nő.

A haját mostanra gondosan megfésülték.

Egy krémszínű blúzt viselt ugyanazon sötétkék kabát alatt.

Nem volt mentőtakaró a válla körül.

Nincs oxigénmaszk.

Semmi rémült kifejezés.

Ehelyett nyugodtnak tűnt.

Ellenőrzött.

Erős.

Mellette két férfi és egy nő ült drága öltönyökben.

Egy másik férfi állt az ablak közelében.

Gavin úgy nézett ki, mint aki ítéletre vár.

Aztán a nő meglátott engem.

Azonnal felállt.

Így tett mindenki más is.

Kivéve Gavint.

Úgy nézett ki, mintha a térdei elfelejtették volna, hogyan kell dolgozni.

Kinyitottam a konferenciaterem ajtaját.

A nő egyenesen felém sétált.

„Christopher Bennett.”

“Igen.”

Szeme megtelt érzelemmel.

„Megálltál.”

Nyeltem egyet.

„Hogy érzed magad?”

„Sokkal jobb.”

„Ez jó.”

Néhány másodpercig rám nézett.

Aztán olyat tett, amire senki sem számított abban a szobában.

Megölelt.

Nem udvariasan.

Nem ünnepélyesen.

Úgy fonta át a karjait, mint aki évek óta külön öleli át a családját.

– Velem maradtál – suttogta.

Emlékszem, hogy letérdeltem mellé a nedves kavicson.

A légzése felületessé vált.

Jéghidegek voltak az ujjai.

Felhívtam a mentőket, meglazítottam a sálját, hagytam beszélni, és követtem a diszpécser utasításait, amíg a mentősökre vártam.

Egyszer megragadta a csuklómat, és azt mondta: „Ne hagyd, hogy lehunyjam a szemem!”

Szóval nem volt.