Gavin hangja megfeszült.
„Ez egy túlreagálás.”
„Tényleg?”
“Igen.”
„Akkor mondj nekem valamit.”
Rám mutatott.
– Mióta dolgozik itt Christopher?
„Majdnem négy éve.”
„Mennyi bevétel generálásához járult hozzá?”
Gavin nem szólt semmit.
Az egyik társához fordult.
Egy tábláról olvasott.
„A kellő gondossággal végzett vizsgálatok eredményei alapján a Christopher Bennett által vezetett vagy érdemileg kidolgozott kampányok az elmúlt harminchat hónapban megtartott ügyfélbevételek körülbelül harmincegy százalékát teszik ki.”
Mereven bámultam rá.
Nem ismertem a számot.
Látszólag Gavin sem.
Eleonóra folytatta.
„Hány hétvégén dolgozott tavaly?”
Gavin hallgatott.
„Átlagos fizetetlen túlóra?”
Semmi.
„Ügyfélmegtartási arány?”
Semmi.
Aztán Eleanor rám nézett.
„Mit mondott, amikor elmagyaráztad, miért késtél?”
Gavinre pillantottam.
Az arckifejezése mindent elárult.
Kérlek, ne tedd.
Egy rövid pillanatra fontolóra vettem, hogy megvédjem.
Régi szokás.
Négy évnyi hibák elsimítása.
Problémák megoldása.
Védelmezem a főnököket, akik ritkán védtek meg engem.
Aztán eszembe jutottak a pontos szavai.
Eleanorra néztem.
– Azt kérdezte, hogy a feleségem vagy-e.
Felvonta a szemöldökét.
“Majd?”
„Megkérdezte, hogy te vagy-e az anyám.”
– És amikor nemet mondtál?
Nyeltem egyet.
„Azt mondta, hogy tovább kellett volna vezetnem.”
Valami megváltozott Eleanor arcán.
Nem harag.
Valami rosszabb.
Csalódás.
Lassan Gavin felé fordult.
„Azt mondtad neki, hogy vezessen tovább.”
„Frusztrált voltam.”
„Azt mondtad egy férfinak, hogy el kellett volna hajtania egy bajba jutott ember mellett, mert neked előadásod volt.”
„Szörnyen hangzik így megfogalmazva.”
Eleanor hangja elhalkult.
– Azért, mert szörnyű volt.
Gavin közelebb lépett.
„Kérem. Már hónapok óta dolgozunk ezen a felvásárláson.”
„Van nekünk.”
„A partnereim rengeteg időt fektettek be.”
„Tudom.”
„Nem lehet mindent egyetlen mondat miatt elpusztítani.”
„Egyetlen mondat nem rombolt le semmit.”
Körülnézett az irodában.
„A prioritásaid igen.”
Most láttam először, hogy Gavin tényleg pánikba esik.
A hangja megenyhült.
„Eleonóra.”
Felemelte a kezét.
„Ne használd a keresztnevemet.”
Megállt.
Felém fordult.
„Christopher, azért jöttem ide, hogy személyesen megköszönjem neked.”
„Nem kellett volna.”
„Megtettem.”
Belenyúlt a táskájába.
Egy fél másodpercig azt hittem, pénzt ajánl.
Már tudtam, hogy visszautasítanám.
Ehelyett átnyújtott nekem egy névjegykártyát.
„Gyere el hozzám hétfőn.”
Megnéztem.
Halston Capital.
Végrehajtó Iroda.
„Nem értem.”
„Beszélni akarok.”
„Miről?”
“Munka.”
Majdnem felnevettem.
„Halston asszony, a reklámszakmában dolgozom.”
“Így?”
„Cégekbe fektetsz be.”
„Embereket is foglalkoztatunk.”
„Nem értek a pénzügyekhez.”
„Ismered az ítélkezést.”
„Ez nagylelkű.”
“Nem.”
Tanulmányozott engem.
„Ez konkrét.”
Megnéztem a kártyát.
„Azért hagytam abba, mert segítségre volt szükséged.”
„Tudom.”
„Ez semmire sem jogosít fel.”
“Helyes.”
Felnéztem.
A lány halványan elmosolyodott.
„De a szakmai múltad talán igen.”
Gavin ránk meredt.
Aztán túl gyorsan beszélt.
„Christopher egy nagyon értékes alkalmazott.”
Felé fordultam.
Kevesebb mint négy órával korábban kirúgott.
Eleanor látszólag szórakozott volt.
“Igazán?”
“Igen.”
„Annyira értékes, hogy azonnal elbocsátottad.”
„Ez érzelmes volt.”
Majdnem felnevettem.
Eleanor megtette.
“Érdekes.”
Gavin kétségbeesése fokozódott.
„Chris, talán négyszemközt kellene beszélnünk.”
“Nem.”
Mindenki rám nézett.
Még én is meglepődtem, milyen könnyen jött a szó.
Gavin pislogott.
“Mi?”
„Azt mondtam, hogy nem.”
„Krisztofer.”
„Meghoztad a döntésedet.”
„Vissza tudom fordítani.”
„Nem akarom, hogy tedd.”
Csend.
Ez volt az a pillanat, amikor végre minden valóságosnak tűnt.
Nem a kirúgás.
Nem a Halston Capital.
Nem Eleanor.
Azt a mondatot.
Nem akarom, hogy tedd.
Négy éven át Gavin jóváhagyását akartam.
Azt akartam, hogy elismerje a munkámat.
Akarta az előléptetést.
A sarokirodát akarta.
Bizonyítani akartam, hogy oda tartozom.
És hirtelen semmi sem számított.
Gavin szinte megsebesültnek tűnt.
„Négy évet pazarolsz el.”
“Nem.”
Felvettem a kartondobozt.
„Megtetted.”
Aztán elkezdtem lepakolni az asztalomat.
A lányom bögréje.
A fejhallgató.
Két bekeretezett fénykép.
Egy kampányötletekkel teli jegyzetfüzet.
Egy apró műanyag űrhajós, Lucy, két évvel korábban rejtegetett a fiókomban, mert azt mondta, hogy az irodák „unalmasak űrhajósok nélkül”.
A kollégák csendben odajöttek.
Néhányan megöleltek.
Voltak, akik elnézést kértek, amiért korábban nem szóltak semmit.
Az egyikük azt suttogta: „Jobbat érdemeltél.”
Nina sírt.
Ettől majdnem megint sírtam.
Amikor végeztem, Eleanor még mindig várt.
– Nem kell maradnod – mondtam neki.
„Tudom.”
„Akkor miért vagy az?”
„Mert látni akarom, hogyan viselkedik egy férfi, miután elveszített valamit, amiről azt hitte, hogy fontos.”
„Ez úgy hangzik, mint egy kísérlet.”
„A legtöbb interjú az.”
Mosolyogtam.
Aztán az egyik ügyvédje gyorsan belépett a tárgyalóból.
Az arckifejezése megváltozott.
„Halston asszony.”
Megfordult.
“Mi az?”
„Van egy problémánk.”
„Milyen fajta?”
Gavinre nézett.
Aztán rám.
Aztán vissza Eleanorhoz.
„Tegnap este bizalmas Halston felvásárlási dokumentumokhoz fértek hozzá.”
Gavin megmerevedett.
Eleanor arca megkeményedett.
“Ahonnan?”
Az ügyvéd habozott.
„Ez az iroda.”
A szoba elcsendesedett.
Összeszorult a gyomrom.
Gavin rám nézett.
Aztán az íróasztalom felé.
Az ügyvéd folytatta.
„A letöltést egy belső gépig követtük nyomon.”
Eleanor megkérdezte: „Melyik?”
Megfordította a tabletjét.
Láttam az eszköz azonosítóját.
Aztán a nevem.
CHRISTOPHER BENNETT.
Az egész testem kihűlt.
„Ez lehetetlen.”
Gavin hirtelen egészen másképp nézett ki.
Nem sokkolt.
Nem zavarodott.
Félek.
Felé fordultam.
– Gavin?
A kezemben lévő kartondobozra nézett.
Aztán a laptopomnál.
És amit ezután mondott, attól mindenki a szobában megdermedt.
„Chris…”
A hangja alig volt hangosabb a suttogásnál.
„Ne nyisd ki a számítógépedet.”
Mereven bámultam rá.
“Miért?”
Az arca teljesen elsápadt.
És abban a pillanatban megértettem valami szörnyűt.
Gavin pontosan tudta, mi van rajta.
Lassan letettem a dobozt.
