Hét napig egyfolytában lüktető fejfájással éltem, miközben a férjem és az anyja folyton azt mondogatták: „Semmi baj. Nincs szükséged orvosra.” Így hát taxival mentem egyedül a kórházba. Az orvos éppen vizsgált, amikor hirtelen megállt. Aztán a folyosó felé fordult, és felkiáltott: „Azonnal hívd a rendőrséget!” Megdermedtem. Mert bármit is vett észre az előbb, a férjem egyértelműen nem akarta, hogy bárki más is lássa.

8. fejezet: Három robbanás, azonnali beérkezés
Megbeszéltük, hogy holnap reggel felhívjuk Brooksot, és kérünk egy második házkutatási parancsot a csónakházra. Jól csináljuk. Mindent jól csinálunk. Nem volt rá lehetőségünk. Aznap este kilenc előtt tíz perccel megszólalt Frank telefonja. Mr. Abernathy volt az, aki a házammal szemben lakik az öbölben, és negyven éve apám barátja volt. Nyolcvanegy éves volt, és még mindig minden este távcsővel nézte a vizet, mert azt mondta, hogy valakinek muszáj. – Frankie – mondta elég hangosan, hogy a szoba túlsó végéből is halljam. – Egy férfi dobozokat cipel ki Richard csónakházából. Az ősz hajú fickó egy kisteherautóval tolatott le a fűben lekapcsolt lámpákkal. Frank rám nézett. Már nyúltam is a botomért. A teherautóból hívtam a 911-et, miközben Frank vezetett. A diszpécser azt mondta, hogy egy járőrkocsi úton van, de Mooresville túlsó végéből jön. Húsz perc, mondta. Talán több is. – Húsz perc múlva elmegy – mondtam Franknek, miután letettem a telefont. – És az autó is.

A csónakház a domb alján áll, pont ott, ahol a gyep találkozik a vízzel. Egy hosszú, faépület, az egyik oldalon a csónakemelő, a végéből pedig a stég húzódik. Amikor lekapcsolt fényszórókkal leértünk a kocsifelhajtón, egy kisteherautó állt a fűben a csónakház ajtajához, leengedett hátsó ajtóval. A csónakházban égett a lámpa. A nyitott ajtón keresztül láttam apám holmiját, a felszereléses dobozait, a horgászbotjait, a régi mentőmellényeit, azt a rózsaszínt, amit négyéves koromban viseltem. Mindez kartondobozokba volt halmozva, mint a szemét a költözés napján. És Calvin Ror steppelt mellényben és zokni nélküli mokaszinban, ahogy lejön a padláslétrán, egy szürke műanyag dobozzal a hóna alatt. Körülbelül akkora volt, mint egy keményfedeles könyv. Egy fekete kábel lógott a hátuljából, tisztán elvágva. Látott minket. Nem futott el. Mosolygott. „Victoria” – mondta melegen, mintha egy bulin találkoztunk volna. „Pihenned kéne.”

Frank egyenesen feléje indult. – Tedd le, Calvin! – Calvin a hóna alatt lévő dobozra pillantott. – Ez csak valami régi kacat, amit kipakolok az új tulajdonosok számára. Denise megkért, hogy segítsek. – Nincsenek új tulajdonosok – mondtam. – Tedd le! – Calvin tovább mosolygott, és továbbment, lassan kihátrált a csónakház túlsó ajtaján a stégre, a víz felé, helyet hagyva maga és Frank között. Frank követte. Én is olyan gyorsan követtem Franket, ahogy csak a lábam engedte, ami nem volt gyors. A stég deszkái nedvesek és hidegek voltak a szandáljaim alatt. A tó fekete volt. Frank előrelendült, és két kézzel megragadta a dobozt. Egy pillanatra mindketten fogták, az elvágott kábel lengett közöttük. Aztán Calvin elengedte az egyik kezével, és Frank mellkasának közepébe vágta. Egész testével úgy lökte el, ahogy egy ember lök egy beragadt ajtót. Frank hátraesett. A sarka a stég szélébe ütközött. Kinyújtotta a karját, hogy elkapja magát, és az a csónakemelő acélkorlátjának csapódott, olyan hanggal, amit soha nem fogok elfelejteni. Tompa reccsenés, mint amikor egy hó alatt eltörik egy ág. Aztán leért a vízről, és hallottam, ahogy a vízbe csapódik. Aztán már semmit sem hallottam.

Calvin már elhaladt mellettem, gyorsan felsétált a dokkon a teherautója felé, apám lemezjátszójával a hóna alatt. Körülbelül két másodpercem volt választani. És el akarom mondani, nehéz döntés volt, de nem volt az. Térdre rogytam a dokk szélén. Frank a lift alatt volt a vízben, arccal felfelé, de alig, a tekintete fókuszálatlan volt, a hajvonalán ejtett vágásból vér folyt. Az egyik karjával próbált úszni. A másik olyan szögben lebegett, hogy felfordult a gyomrom. „Frank, Frank, nézzetek rám.” Hasra feküdtem a nedves deszkákon, lehajoltam, és két ököllel a gallérjába csaptam. Nem tudtam felhúzni. Nem volt hozzá erőm. Öt hónapja voltam beteg, és százkilenc kilót nyomtam. Szóval csak kapaszkodtam. Kitartottam az arcát a vízből, és azt mondtam neki, hogy rúgjon. És újra meg újra azt mondogattam neki: „Rúgj, Frank, rúgj”, amíg a lábai el nem érték a lift keretének alját. És ő tudott tolni, én pedig húzni. És valahogy kettőnk között úgy bukkant fel a dokk széléről, mintha hálóból húzták volna ki. Mögöttünk, fent a dombon, beindult egy motor. A kerekek pörögtek a nedves füvön. Mire felemeltem a fejem, a teherautó hátsó lámpái már az útra világítottak. Calvin eltűnt, és ezzel együtt az egyetlen bizonyíték is maradt arra, amit velem tettek.