Hét napig egyfolytában lüktető fejfájással éltem, miközben a férjem és az anyja folyton azt mondogatták: „Semmi baj. Nincs szükséged orvosra.” Így hát taxival mentem egyedül a kórházba. Az orvos éppen vizsgált, amikor hirtelen megállt. Aztán a folyosó felé fordult, és felkiáltott: „Azonnal hívd a rendőrséget!” Megdermedtem. Mert bármit is vett észre az előbb, a férjem egyértelműen nem akarta, hogy bárki más is lássa.

5. fejezet: A sürgősségi osztály
A hetedik nap reggelén megkaptam a lehetőséget. Negyed kilenckor Ethan megcsókolta a homlokomat, és közölte, hogy megbeszélése van Mooresville-ben, és ebédre visszaér. Tíz perccel később Denise bedugta a fejét, már kabátban, és azt mondta, hogy rohan a gyógyszertárba, hogy hozzon nekem valami erősebbet a fájdalmamra. Kedvesen mondta. Emlékszem, azon tűnődtem, mit jelent az, hogy valami erősebb, és emlékszem, hogy a karomon égnek állt a szőr. Abban a pillanatban, hogy az autója kihajtott a kocsifelhajtóról, felkeltem. Lementem a lépcsőn, mindkét kezemmel a korlátot fogva. Egyenesen Ethan kis irodájába mentem, és kihúztam az íróasztal fiókjait, amíg meg nem találtam a telefonomat az alsó fiókban egy halom levél alatt. Az akkumulátor teljesen lemerült. Felkaptam, felkaptam a töltőt a falról, és mindkettőt a köntösöm zsebébe dugtam. Aztán a konyha falára néztem. Apám vezetékes telefonja még mindig ott lógott, egy régi bézs színű valami, hosszú, göndör zsinórral, egy keményfedeles könyv méretű üzenetrögzítő mellett.

A halála után soha nem kapcsoltam ki. Minden hónapban én fizettem a számlát, harmincegy dollárt, mert a kimenő üzenet a gépen az ő hangján szólt, és nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy egy idegen felveszi, amint azt mondja, hogy a szám már nem működik. Felvettem a kagylót. A gép a szokásos módon kattanva játszotta le a fülembe az üdvözlést. „Elérted a Graysonékat. Hagyj üzenetet, aztán menj ki. A tó vár.” A konyhában álltam, a telefonnal az arcomhoz szorítva, és egy pillanatig nem kaptam levegőt. Egy év óta először hallottam a hangját. „Megyek, apa” – suttogtam senkinek. A Rolodexe még mindig a pulton volt a telefon mellett. Ügyetlen ujjakkal lapozgattam a kártyákat, amíg találtam egyet, amire emlékeztem. Lakeside Cab, rajta egy telefonszámmal, apám szögletes kézírásával. Tárcsáztam. Egy nő válaszolt. Megadtam neki a címet. „Hová mentek, drágám?” „Lake View Regional” – mondtam. „A sürgősségire.”

Amikor beálltunk a sürgősségi ponyva alá, Walt megfordult a székében. „Akarja, hogy várjak, asszonyom?” „Nem” – mondtam. „Köszönöm. Ezt a részt magamnak kell megcsinálnom.” Bólintott, mintha ez teljesen logikusnak tűnt volna számára. Dr. Hail odahúzta a gurulós széket az ágyam széléhez, és úgy ült le, hogy a tekintete egy vonalban legyen az enyémmel. „Victoria” – mondta halkan –, „ki készíti otthon az ételedet?” Olyan furcsa kérdés volt, hogy őszintén válaszoltam rá. „Az anyósom főz. Minden este teát készít nekem. Gyömbérteát a gyomromnak, minden este körülbelül öt hónapja.” Egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, halkan beszélt. „Nagyon őszinte leszek veled, mert azt hiszem, az emberek eddig nem voltak őszinték veled. Ezeket a vonalakat a körmeiden Mees-ráncoknak hívják. Bizonyos mérgeknek, különösen nehézfémeknek való ismételt kitettség után látszanak. Ehhez jön még a lábzsibbadás, a kihullott haj, a hányás, a fejfájás, a csuklódon lévő zúzódások, és az, hogy valaki otthon azt mondja, ne menj orvoshoz.” Elhallgatott. „Azt hiszem, valaki már régóta bántalmaz. Még nem tudom bizonyítani. Vér- és vizeletvizsgálatra van szükségem, a vizsgálatok pedig néhány napig tartanak, de nem szabad hazamenned. Érted?”

Minden szót értettem. Egyszerűen nem tudtam őket értelmesen értelmezni. Ott ültem, és a krémszínű bögrére gondoltam a kavarogó V betűvel. Arra gondoltam, ahogy Denise a csípőjével kopog, mert tele volt a keze. Arra gondoltam, ahogy a bögre az ötödik este a padlón tört össze, és hogy másnap egy kicsit jobban éreztem magam, miután a teámat a mosogatóba öntöttem. – Idejön – mondtam. A hangom nagyon távolról csengett. – A férjem, velem van a tartózkodási helye. Bekapcsoltam a telefonomat a taxiban. – Akkor készen állunk rá – mondta Dr. Hail. – Azt akarja, hogy ebben a szobában legyen? – Nem. – Akkor nem lesz. – Ebben tévedett. Nem az ő hibája volt. Ethan huszonkét perccel később ért oda. Tudom, mert végig a függöny résén keresztül néztem az órát a nővérpult felett. Dana infúziót adott a jobb könyököm hajlatába, hogy folyadékot adjon nekem, én pedig mozdulatlanul tartottam azt a karomat, mintha a mozdulatlan maradás láthatatlanná tehetne.

Mielőtt megláttam volna, hallottam, hogy mit mond, a hangja a recepción csengett: meleg, aggódó és udvarias. „A feleségem, Victoria Grayson, egyedül jött be. Rosszul van. Összezavarodik.” Szünet, majd kevésbé udvarias. „A férje vagyok. Minden jogom megvan hozzá, hogy lássa.” Aztán a kezelőhelyiség dupla ajtaja kivágódott. Gyorsan végigsétált a folyosón, Denise pedig mögötte jó kabátban, a táskáját szorongatva. Ethan félrehúzta a függönyt. „Rendben” – mondta. „Rendben, Tori, hazamegyünk.” Nem kérdezte. Az egyik karját a hátam alá csúsztatta, és úgy emelt fel, ahogy egy alvó gyereket emelnének ki az autósülésből. Az infúziós kanül pedig megfeszült az ágy rácsán. A szabad kezemmel megragadtam a rácsot. „Engedj el.” „Tori, összezavarodtál.” Erősebben húzta. Valami elszakadt a könyökhajlatomban. Forró, fényes csípés történt, és a katéter kijött a karomból. Vér csöpögött le az alkaromon a fehér lepedőre hosszú, piros csíkban. Mögötte Denise kinyitotta a táskámat az ágy lábánál. Néztem, ahogy a telefonom eltűnik a kabátzsebében, mint egy kártyatrükk. „Az az enyém” – mondtam. Aztán, mert valami végre elszabadult bennem, hangosabban. „Az az enyém. Ő az. Ezt csinálják velem.”