Hét napig egyfolytában lüktető fejfájással éltem, miközben a férjem és az anyja folyton azt mondogatták: „Semmi baj. Nincs szükséged orvosra.” Így hát taxival mentem egyedül a kórházba. Az orvos éppen vizsgált, amikor hirtelen megállt. Aztán a folyosó felé fordult, és felkiáltott: „Azonnal hívd a rendőrséget!” Megdermedtem. Mert bármit is vett észre az előbb, a férjem egyértelműen nem akarta, hogy bárki más is lássa.

4. fejezet: A hét nap
Vasárnap reggel olyan fejfájással ébredtem, mintha egy vasrúd szúródott volna be az egyik halántékomon, a másikon pedig ki. Az első napon azt hittem, migrénem van. Volt már jó néhány életemben. Sötétben feküdtem egy hideg mosdókesztyűvel, és vártam. A második napon rosszabb volt. Ebéd előtt kétszer is hánytam. Az ablakon beszűrődő fény mintha belém hasított volna. Amikor Ethan meglátogatott, azt mondtam: „Azt hiszem, orvoshoz kell fordulnom.” Leült mellém, és megsimogatta a hajamat. „Tori, ez migrén. Tudod, mit csinálnak a sürgősségin? Hat órát várakoztatnak. Adnak egy számlát négyezer dollárról és egy Tylenolról, és hazaküldenek. Jól vagy. Csak pihenned kell.” Denise állt az ajtóban egy friss bögrével a kezében. „Anyád is válságot csinált mindenből, drágám” – mondta gyengéden. „Nem kell ilyennek lenned.”

Még mindig érzem, ahogy ezek a szavak lecsaptak rám. Anyám soha semmiből nem csinált krízist. Azt mondta, hogy egy évig semmi, miközben egy betegség felemészti a gerincét. És Denise tudta ezt. Ott volt a temetésen. Fogta a kezem a temetésen. Nem válaszoltam neki. Megittam a teát, mert ott volt, és mert túl beteg voltam ahhoz, hogy vitatkozzak. A harmadik napon úgy döntöttem, hogy elmegyek a sürgősségire. Elértem a garázsajtó melletti kampóig, ahol mindig a kulcsaim lógtak. A kampó üres volt. „Ethan vitte el őket” – mondta Denise a konyhából. „Drágám, alig tudsz egyenesen járni. Beledobtad volna azt az autót a tóba. Csak vigyáz rád.” Elkértem a telefonomat. Ethan „ne zavarj” üzemmódra kapcsolta, és bedugta a konnektorba a konyhában – mondta –, mert a képernyő fénye csak rontott a fejfájásomon. Majd elhozza, ha valami fontos érkezik. Semmi fontos nem érkezett.

Azon az éjszakán megint hánytam, Denise pedig hozott nekem még egy bögre gyömbérteát, hogy megnyugtassa a gyomrom, Ethan pedig leült az ágy szélére, és várt, amíg megiszom. A negyedik napon eszembe jutott Janet. Eszembe jutott a hétfő. Elkértem Ethantól a telefonomat, hogy felhívhassam az irodáját. „Már elintéztem” – mondta. „Tegnap írtam neki e-mailt a nevedben. Mondtam neki, hogy nagyon rosszul vagy. Azt mondta, ne siess. Szánj rá annyi időt, amennyire szükséged van.” „Honnan írtál neki e-mailt? A laptopodról, bébi. Aludtál. Nem akartam, hogy várjon rád.” Megcsókolta a homlokomat. „Jól vagy. Minden rendben. Pihenj.” Ez volt a harmadik alkalom négy nap alatt, hogy ezt mondta. Először vigasztalónak hangzott. Másodszor fáradtnak. A negyedik napra már egyiknek sem hangzott, hanem utasításnak. És a legrosszabb az egészben, amit még mindig egy kicsit szégyellek, hogy követtem.

Az ötödik nap éjszakáján egy tollal a kezemben ébredtem. Csak így tudom megfogalmazni. Nehéz, sáros álomból ébredtem, és az első dolog, amit megértettem, az volt, hogy az ujjaim valami vékony és kemény dolog köré fonódnak, egy másik kéz pedig az enyémet fogja, és ott tartja. Az éjjeli lámpa égett, halkan lehalkítva. Egy írótábla hevert a combomon a takarón. Ethan az ágy szélén ült, fölém hajolt, a keze az enyémen. – Hé – suttogta. – Hé, jól vagy. Csak a biztosítási nyomtatványok vannak hátra annak az orvosnak, akit folyton akarsz. Csak írd alá itt, és mindent elintézem. – Pislogtam a papírra. Először nem tudott fókuszálni a szemem. Úsztak a szavak. De tízezer dokumentumot olvastam már életemben, és az agyam egy része, ami idősebb volt a ködnél, a címsort kereste, ahogy mindig is szokta. Tartós meghatalmazás.

Nagyon sajátos érzés ezeket a szavakat olvasni, miközben valaki más keze a tiéden van. Ez még nem félelem. Inkább olyan, mintha kihagynál egy lépést a sötétben. Az egész tested megrándul, mielőtt utolérné az elméd. Visszahúztam a kezem. Ethan nem engedte el. Ujjai erősen megszorultak a csuklóm körül. És visszahúzta a kezem a papír felé. „Írd alá, Tori.” A hangja más volt. Nem hangos, nem hangos. Egy olyan férfié, aki abbahagyta a kérdezősködést. „Ez nem biztosítás” – mondtam. Vastagnak éreztem a nyelvemet. „Ethan, ez egy meghatalmazás.” „Azért kell, hogy segíthessek neked. Írd alá.” Elcsavartam a csuklómat. Ő tartotta. Addig nyomta a kezem, amíg a toll hegye el nem érte az aláírás sorát, én pedig minden hatalmammal oldalra rántottam, és a toll egyetlen hosszú, csúnya karcolással csúszott át az oldalon. A papír elszakadt alatta, egy ronda hasadás tátongott az aláírásmező közepén. A másik kezem kirepült anélkül, hogy bármit is eldönthettem volna. Nekicsapódott az éjjeliszekrényen álló bögrének, a nagy V-betűs, krémszínűnek, és elrepült. A padlóra zuhant és szilánkokra tört. Ami a teámból megmaradt, az szétfröccsent a padlón, a takarón, az írótáblán.