Hét napig egyfolytában lüktető fejfájással éltem, miközben a férjem és az anyja folyton azt mondogatták: „Semmi baj. Nincs szükséged orvosra.” Így hát taxival mentem egyedül a kórházba. Az orvos éppen vizsgált, amikor hirtelen megállt. Aztán a folyosó felé fordult, és felkiáltott: „Azonnal hívd a rendőrséget!” Megdermedtem. Mert bármit is vett észre az előbb, a férjem egyértelműen nem akarta, hogy bárki más is lássa.

Tudtam. Már két hete tudtam. Hangosan kimondtam egy tárgyalóteremben, és még mindig úgy hasított belém, mint a penge, miközben Ethant türelmesen néztem anyám kamrájában, és fogta a fedelet, ahogy nekem szokta az ajtót. – Három hónapja tart ez – mondta Calvin gyengéden. – Sajnálom, hogy látnod kellett. – Nem, nem fogsz. – Nem – helyeselt. – Nem fogok. – Lecsavarta a kulacsot, töltött egy kicsit a kupakjába, és felém nyújtotta. – Zárható Bourbon. – Nem iszom veled. – Ő maga kiitta, és nagyon lassan visszatette a kupakot. – Hideg lesz – mondta. – Fejezzük be a csónakházban. – Itt fogjuk befejezni. – A karomra tette a kezét. Nem erősen, csak pihent ott. Ekkor hallottuk mindketten, hogy egy autóajtó csapódik be a ház mellett, és gyorsan jönnek a léptek lefelé a dombról, és egy hang kiabál át a gyepen, amivel hat éve voltam házas. – Calvin!

Ethan futva jött le a fűben, laza nyakkendővel, vörös arccal. Megszegte a parancsot, hogy ne jöjjön a közelembe, és nem érdekelte. Később megtudtam, miért. Denise látta Calvin naptárát a konyhapulton a lakásban. Szombat este hatkor volt a V dokk. Pánikba esve felhívta a fiát. „Eladod neki?” – kiáltotta Ethan, miközben feljött a dokkhoz. „A hátunk mögött, mindaz után, amit tettünk.” „Menj haza, Ethan!” – mondta Calvin anélkül, hogy megfordult volna. „Azt mondtad, hogy ettől csak annyira legyengül, hogy aláírja” – rekedt Ethan hangja. „Ezt mondtad. Csak fáraszd le. Csak tartsd csendben, amíg alá nem írja.” „És te vitted fel a poharat az emeletre, Ethan.” Calvin hangja nyugodt volt, szinte unott. „Öt hónapon át minden egyes este anyád kimérte, te pedig felvitted az ágyába. Ne állj ezen a dokkon, és ne tettesd, hogy jobb ember vagy, mint amilyen vagy.” „Soha nem mondtad, hogy meg fog halni” – mondta Ethan. Calvin végül megfordult, és ránézett. „Sosem mondtam, hogy nem fogja.”

Senki sem mozdult. A víz a cölöpöknek csapódott. Kint az öböl túloldalán egy gém emelkedett ki a sekély vízből. Aztán Calvin visszanézett rám, látta, hogy milyen mozdulatlanul állok, hogy semmitől sem riadtam vissza, és figyeltem, ahogy megérti. Gyorsabban mozgott, mint gondoltam volna, hogy egy korú férfi képes megmozdulni. Leejtette a kulacsot, marokkal megragadta a hajamat a fejem mögött, a másik kezével pedig a kabátom gallérját, és oldalra rántott a lábamról a kikötőhely felé, ahol apám csónakja volt kikötve. „Hideg a tó ebben az évszakban” – mondta szinte társalgási hangon a fülembe. „Gyászoló lány, még mindig beteg, még mindig zavart, éjszaka lement apám stégjéhez, és beleesett. Mindenki azt fogja mondani, milyen szomorú volt.” Küzdöttem. Megragadtam a csuklóját. Megpróbáltam megvetni a lábam, de a lábam zsibbadt volt, és úgy csúszott a deszkákon, mintha valaki másé lenne. Éreztem, ahogy a pulóverem alatt lévő kis magnó leszakad a ragasztószalagról, és a bordáimra csúszik. Ledobott a csónakba. Keményen az oldalamra dőltem az ülésnek. Kifulladtam. Utánam ugrott, letépte az orrkötelet a rögzítőelemről, átnyúlt mellettem a műszerfalhoz, és elfordította a kulcsot. Semmi. Újra elfordította. Csend. A motor még csak köhögni sem tudott. Lenézett a kulcs melletti üres nyílásra, ahová a vészleállító kapcsolót kellett volna rögzíteni. Aztán rám nézett.

Nekijött. Megragadta a kabátom elejét, a másik kezével pedig a zsebem felé vágott. Minden maradék erőmmel belerúgtam a térdébe. Felnyögött, és oldalra dőlt a konzolnak, de nem engedett el. És akkor Ethan már a csónakban volt. Nem tudom, mi döntötte el a sorsát. Régóta tűnődöm ezen, és még mindig nem tudom. Végig dermedten állt a stégen. Most leugrott, átkarolta Calvin nyakát hátulról, és hátrahúzta. Le rólam. Ketten együtt zuhantak a csónak aljára, olyan erősen ringatva, hogy az oldala a stégnek csapódott. Calvin könyökkel Ethan arcába vágott, és hallottam, hogy Ethan orra eltörik. Nem maradtam, hogy többet lássak. Az egyik kezemmel a stég szélére kapaszkodtam, és meghúztam. Remegtek a karjaim. A lábaim használhatatlanok voltak. Szóval nem álltam fel. Négykézláb kúsztam a nedves deszkákon az utolsó oszlop felé. Úgy, ahogy én is kúsztam ugyanazokon a deszkákon négyéves koromban, és apámnak adtam a szögeket, miközben ő építette. Felnyúltam. Az ujjaim megtalálták a hideg kis piros dobozt. Háromszor megnyomtam. Három hosszú suttogás. A hang végighatolt az egész öblön. Hatalmas, lapos és rezes, visszaverődött a túlsó partról, majd visszajött. Gyertek be most. Fordul az idő. Nincs vita.