Hét napig egyfolytában lüktető fejfájással éltem, miközben a férjem és az anyja folyton azt mondogatták: „Semmi baj. Nincs szükséged orvosra.” Így hát taxival mentem egyedül a kórházba. Az orvos éppen vizsgált, amikor hirtelen megállt. Aztán a folyosó felé fordult, és felkiáltott: „Azonnal hívd a rendőrséget!” Megdermedtem. Mert bármit is vett észre az előbb, a férjem egyértelműen nem akarta, hogy bárki más is lássa.

Egy pillanatra, talán kevesebb időre, Ethan arca megváltozott. Láttam rajta valamit, amit hat év házasság alatt soha nem láttam. Valami hideget és undort, ahogy egy kutyára néznénk, amelyik épp most tönkretette a szőnyeget. „Nézd, mit csináltál!” – mondta. Aztán eltűnt. Az arca ellágyult. Elengedte a csuklómat. Letette az írótáblát az ágy mellé a földre, hátrasimította a hajamat a homlokomról, és a hangja halk, gyengéd és szomorú lett. „Rossz estéd van, bébi. Össze vagy zavarodva. Minden rendben. Jól vagy.” Elnéztem mellette. Denise az ajtóban állt a fürdőköpenyében. Egy szót sem szólt. Halkan bejött, letérdelt, és elkezdte egyesével felszedegetni a bögre darabjait, a nyitott tenyerébe helyezve őket. Amikor mindet összegyűjtötte, felvette az írótáblát is, a mellkasához szorította, és anélkül, hogy rám nézett volna, elment.

Reggelre tiszta volt a padló. Az éjjeliszekrényen egy új bögre állt, egy sima fehér. Ethan pirítóst hozott, és az időjárásról beszélt. Denise dúdolt a konyhában. Senki sem említette az előző estét. Délre már majdnem meggyőztem magam, hogy álmodtam. Aztán bementem a fürdőszobába, és feltűrtem a hálóingem ujját. És ott a bal csuklóm belső oldalán négy sötét folt volt egymás után. Nem álmodtam semmit. Azon a délutánon, a hatodik napon Denise korán felhozta a teámat. Ethan zuhanyozott. Fogtam a sima fehér bögrét, megköszöntem neki, és amikor elment, nagyon óvatosan bementem a fürdőszobába, és az egészet kiöntöttem a mosogatóba. Őszinte akarok lenni azzal kapcsolatban, hogy miért tettem. Azt hiszem, azért tettem, mert utáltam azt az új fehér bögrét. Mert ott állt, ahol régen a V alakú bögre állt. Az egyetlen dolog abban a házban, amire még nemet tudtam mondani, az volt, hogy kiöntöttem. Estére a fejemben lévő vasrúd egy negyed fordulattal meglazult. Nem tűnt el, csak meglazult.

Azon az éjszakán nem tudtam aludni. Tíz óra körül lementem a hátsó lépcsőn a mosókonyhába egy tiszta törölközőért. A mosókonyhának van egy fűtőszellőzője azzal a kis helyiséggel, amelyet Ethan irodaként használ. Amikor apám a kilencvenes években felújított, sosem szigetelte le teljesen. És amikor kislány voltam, a szárítógépen ültem, és hallgattam, ahogy a szüleim a karácsonyi ajándékokról beszélgetnek ezen a szellőzőn keresztül. Most Ethan hangját hallottam rajta keresztül. „Csak a szokásos mennyiséget, anya. Megígérted. Azt mondtad, hogy csak pihenteti.” Aztán Denise, élesen és fáradtan. „Calvin azt mondja, ha péntekig nem írják alá, akkor az ő módján csináljuk. Már péntek van, Ethan. Tegnap este megvolt a lehetőséged, és ő kettészakította azt a nyavalyás dolgot.” „Tudom. Tudom. Holnap. Holnap megcsinálom.” „Jobb, ha megteszed, mert nem fogom, hogy az a férfi úgy nézzen rám, ahogy ma.” Egy szék csikordult. Léptek. A sötét mosókonyhában álltam, egy törölközővel a mellkasom előtt, és a szívem olyan hevesen vert, hogy a fogaimban éreztem a dobogását. Az egyetlen lehetséges módon próbáltam összeszedni magam. Gyógyszereket adtak be. Altatókat, valami ilyesmit. A teába zúzták, hogy elég sokáig maradjak ködös és kellemes állapotban, hogy aláírhassam azt a papírt. Ezt hittem azon az éjszakán. Már elég rossz volt. Még nem volt elég képzelőerőm semmi rosszabbra.