Hét napig egyfolytában lüktető fejfájással éltem, miközben a férjem és az anyja folyton azt mondogatták: „Semmi baj. Nincs szükséged orvosra.” Így hát taxival mentem egyedül a kórházba. Az orvos éppen vizsgált, amikor hirtelen megállt. Aztán a folyosó felé fordult, és felkiáltott: „Azonnal hívd a rendőrséget!” Megdermedtem. Mert bármit is vett észre az előbb, a férjem egyértelműen nem akarta, hogy bárki más is lássa.

Brooks nyomozó még aznap délután végrehajtotta a házkutatási parancsot a tóparti házban. Mondtam neki, hogy nincs is rá szüksége. Az én házam volt, és én engedélyeztem neki, hogy minden négyzetcentimétert átkutasson. A parancsot mégis megkapta, mert azt mondta, hogy azt akarja, hogy minden darab megállja a helyét. Este hétkor felhívott az olcsó új telefonon, amit Frank vett nekem. „A konyha makulátlan” – mondta. „Az anyósa kávét kínált a tisztjeimnek. Nincs ott V betűs teásdoboz. Gyömbértea sincs. Valójában három doboz bontatlan bolti márkás kamilla van itt. Nincsenek olyan gyógyszeres üvegek, amiknek nem ott kellene lenniük. Semmi a kukában. Semmi az újrahasznosítható dobozban. Készen állt ránk.” Lehunytam a szemem. „Szóval semmi.” „Szóval semmi a házban” – mondta Brooks –, „ami egyfajta valami. Azok az emberek, akiknek nincs rejtegetnivalójuk, általában nem dobják ki az összes teásdobozukat másnap, miután a kórház kihívja a rendőrséget.”

Másnap reggel Frank megkapta a kútvíz-eredményt. A corneliusi házában a vendégszobában aludtam, mióta a kórház elengedett, és ő letette a papírt Leah konyhaasztalára, hogy a saját szememmel láthassam. Apám kútja tiszta volt, arzénmentes, semmi. És Ethan hat éve iszik abból a csapból, mondta Frank. Denise hat hónapja. Calvin minden második éjszaka. Senki másnak nem hullott ki a haja abban a házban. Szóval a kút eltűnt kifogásként. Ennek is olyannak kellett volna tűnnie, mintha nyertem volna. De Brooksnak délután újabb hírei voltak, és ez mindent megváltoztatott azzal kapcsolatban, hogy milyen veszélyben voltam. „Calvin Ror” – mondta – „2019 előtt nem létezett. Nincs hiteltörténete, nincs címe, nincsenek adóbevallásai. De átfuttattam a fotóját egy adatbázison, és Florida egyezéssel tért vissza. Carl Benning 2019-ben. Egy Margaret Ives nevű özvegyasszonynál élt Sarasotában. Azon a tavasszal meghalt. Gyomorpanaszok, hetekig.” Brooks ezt hagyta annyiban. – Ő örökölte a lakását. Senki sem nézte meg kétszer. – Leah konyhájában álltam a telefonommal a kezemben, és a másik kezemet a pultra kellett tennem. – Csinált már ilyet – mondtam. – Azt hiszem, lehet, hogy megtette – mondta Brooks. – És Victoria, figyelj rám. Te nem csak egy beteg vagy ebben az ügyben. Te vagy az egyetlen élő tanúja.

A corneliusi Delgado-ház kicsi volt, hangos és tele élettel, olyan módon, amilyennek már el is felejtettem, hogy milyen házak lehetnek. Háromféle gumicsizma állt az ajtó mellett. Volt ott egy Biscuit nevű kutya, aki minden este a vendégszoba ajtajának dőlve aludt, mintha valaki rábízta volna a munkát. És ott volt Rosie, nyolcéves, akinek rés volt a metszőfogai helyén, és aki a második napomon úgy döntött, hogy az övé vagyok. Azon az estén hozott nekem egy képeslapot, amit a konyhaasztalnál készített. Ferdén hajtogatott kartonpapír. Az elejére egy dokkot rajzolt, a végén egy lány áll, és egy piros konzervdobozt egy oszlopon, amin vonalak álltak ki, jelezve, hogy hangos. „Apu azt mondja, hogy apádnak kürtje volt” – mondta. „Ez az. Ez a kürt.” Sokáig tartottam a kártyát. Leah kedves volt hozzám azokban az időkben, de óvatos. Jó minőségű lepedőkkel vetette meg a vendégágyat. Egy fogkefét hagyott a mosogatón, még mindig a csomagolásában. És kétszer is rajtakaptam, ahogy sötétedés után az ablaknál állt, keresztbe font karral, és kinézett az utcára. Soha nem mondta, hogy fél. Nem is kellett volna.

Vacsora után Frank elmosott, én pedig megtörölköztem, mert nem bírtam elviselni a haszontalanságot. Csendben volt. Aztán a szappanos vízben fürdő kezével megállt. „Tori” – mondta –, „apád kamrás kamerája. Mi van vele?” „Nem kötöttük be a felhőbe. Apád nem bízott a felhőben. Azt mondta, ha egy betörő ellophatja a külmotorját, akkor egy betörő ellophat egy jelszót is.” Frank csöpögő szemmel megfordult. „Szóval egy kábelt vezettünk a kamrából a falon keresztül az udvar alatt egy csövön keresztül egy kis felvevőmeghajtóhoz a csónakház padlásán. Így senki, aki betör a házba, nem szerezheti meg a felvételt. Felveszi, valahányszor valami megmozdul. Amikor megtelik, a legrégebbi dolgokat is átírja.” Nyelt egyet. „Soha nem vettem ki. Nem hiszem, hogy bárki valaha is kikapcsolta volna.” Letettem a tányért, amit a kezemben tartottam. Láttam magam előtt azt a kamrát. A mennyezet sarkát, ahol a kis kamera egy hosszabbító tekercs mögött állt. A polcot, közvetlenül vele szemben, szemmagasságban. A polcot, ahol Denise a teáját tartotta. „A teáspolcra mutat” – mondtam. „A teáspolcra mutat.” A kórház óta most először éreztem valamit a félelmen és a szégyenen kívül. Éreztem apámat, aki már két éve elment, és még mindig őrködik a ház felett.