Hét napig egyfolytában lüktető fejfájással éltem, miközben a férjem és az anyja folyton azt mondogatták: „Semmi baj. Nincs szükséged orvosra.” Így hát taxival mentem egyedül a kórházba. Az orvos éppen vizsgált, amikor hirtelen megállt. Aztán a folyosó felé fordult, és felkiáltott: „Azonnal hívd a rendőrséget!” Megdermedtem. Mert bármit is vett észre az előbb, a férjem egyértelműen nem akarta, hogy bárki más is lássa.

Két órába telt. Brooks nagyrészt harcolt velem. Mendez halkan kérdezett és leírta a dolgokat. Végül ők állították fel a szabályokat, és ezek nem voltak alku tárgyai. Felvevőkészüléket viseltem a ruhám alatt. A nyílt terepen, a dokkon találkoztam vele, a tisztek szeme láttára. Nem mentem volna be vele egyetlen épületbe sem. Egyetlen ételt sem ettem vagy ittam volna abból, amit felajánlott volna. És ha bármi baj történt volna, ha a drót meghibásodott volna, ha szem elől tévesztettem volna a tiszteket, adtam volna egy jelet, amit nem hagyhattak volna ki. „Milyen jelet?” – kérdezte Brooks. „Van egy kürt a dokk utolsó oszlopán” – mondtam. „Apám azzal hívott haza. Három sípszó azt jelenti, hogy azonnal gyertek be.” Ránéztem. „Három sípszó azt jelenti, hogy azonnal gyertek be.” Aznap délután egy kis interjúszobából telefonáltam, Brooks velem szemben ült, és egy felvevő futott az asztalon közöttünk. Janet előhúzta Calvin mobilszámát a Ror Shoreline Partners létrehozásához benyújtott papírokból. Biztos volt a kezem, amikor tárcsáztam. A szívem nem dobogott. A negyedik csörgésre felvette. „Calvin Ror, Victoria vagyok.” Hosszú szünet. Amikor újra megszólalt, a hangjában az a meleg, vidám vonás csengett, amit a saját vacsoraasztalomnál utáltam. „Nos, barátom, ez egy meglepetés.” „Nem vagyok a barátod” – mondtam. „És nem azért hívlak, hogy a csónakházról beszéljek. Azért hívlak, mert fáradt vagyok.”

– Mibe eleged van? – Az egészbe. Az ügyvédekbe, a kórházakba, abba a házba. – Hagytam, hogy a hangom elcsukoljon. És a szörnyű az egészben az, hogy nem kellett színészkednem. – Tudod, mit tett velem a férjem, Calvin? Azelőtt, hogy kórházba mentem volna, az este megfogta a csuklómat, és megpróbálta rászorítani a kezemet egy papírdarabra. Az ujjlenyomatai és a zúzódásai ott vannak a karomon. Nem akarom, hogy egy dollárt is megkapjon apám pénzéből. Nem akarom, hogy az anyja valaha is újra egy olyan ágyban aludjon, amit én fizettem. Mindketten börtönben akarom lenni. És a tiéd az egyetlen dolog, amivel oda juttathatod őket. – Nem válaszolt. Hallottam a lélegzetét. – Hozzá sem nyúltál a teához – mondtam. „Tudom. A rendőrség is tudja. Nem nyúlhatnak hozzád. Nem is vagyok benne biztos, hogy érdekel. Te a partot akarod. Én már ránézni sem akarok. Harminc nap múlva 1,2 millió készpénzes üzlet lesz. És te add ide, ami azon a felhajtón volt. Tiéd a föld. Én megtartom a bosszúmat. Ethan és Denise megkapják, amit akarnak.” Olyan hosszú csend volt, hogy azt hittem, letette a telefont. Aztán nevetett. Azzal a halk nevetésével. „Tudod” – mondta –, „mindig is azt hittem, te vagy az okos a családban.” Újabb szünet. „Szombat hat óra. Apád dokkja. Csak te és én, Victoria. Te hozd a papírokat, én hozom a filmet.” A vonal elnémult. Letettem a telefont az asztalra, felálltam, és nagyon nyugodtan odamentem a szoba sarkában lévő szemeteshez, és belehánytam. Brooks megkerülte az asztalt, a hátamra tette a kezét, és ott is tartotta, amíg végeztem.

Szombat délután két hét után először mentem haza. A ház üres volt. A tisztek korán elfoglalták a helyüket. Ketten a csónakház melletti régi raktárban, egy az öböl túloldalán, Mr. Abernathy nappalijában egy távcsővel, ami negyven éve figyelte a vizet, és egy járőrhajó rejtőzött a hegyfok mögött. Átsétáltam a konyhán. A kamrában a teáspolc üres volt. A konyhapolcon, ahol anyám kék bögréje négy évig állt, egy halvány, tiszta kör látszott a porban. Aztán lementem a stéghez. Apám csónakja a csónakjában lebegett a lift mellett, orránál és tatjánál lekötve. Leléptem bele, ahogy már tízezerszer tettem, és kihúztam a piros tekercses vészleállító kapcsolót a gyújtáskapcsolóból. A kabátom zsebébe tettem. Gondolkodás nélkül tettem, ahogy becsatolod a biztonsági övet. A zsebedbe, Tori. Akkor a csónak oda megy, ahová te mész, és sehová máshova. Kimentem az utolsó oszlophoz, és a kezem a kis piros kürtre tettem. A fém hideg volt.

Calvin pontosan hat órakor jött le a gyepen, hóna alatt egy bőrmappát, kezében egy kis ezüstlombikot cipelve. Tevekábrázatot viselt, mintha kerti partira érkezik volna. Megállt a stég lábánál, és kinézett az öbölre, a part mentén narancssárgára színeződő fákra, a vízen laposan és aranylóan megvilágított fényre. „A tó legszebb vízfelülete” – mondta. „Komolyan gondoltam, tudod.” „Tudom, hogy így gondoltad.” Odajött hozzám. A mappát egy halom tetejére tette, és kinyitotta. Egy okirat, egy adásvételi szerződés, egy, kétmillió. Még kis sárga zászlókat is kitűzött oda, ahol alá kellett volna írnom. „Először a film” – mondtam. Mosolygott, kivett egy táblát a mappából, és közénk tartotta. Szemcsés volt, fekete-fehér, a kamra mennyezetének közeléből készült. A dátumbélyegzőn május eleje szerepelt. Denise a fürdőköpenyében levette a polcról a V betűs tartályt. Elővett egy kis barna üveget a köntös zsebéből, és beleöntött belőle valamit a teába. Finoman megrázta a palackot, ahogy a sót rázná az ember. Calvin megkocogtatta a képernyőt. Egy második felvétel June-ból. Újra Denise, mögötte, a palack fedelét a kezében tartva, és várva, hogy Denise befejezze, ott állt a férjem.