Hét napig egyfolytában lüktető fejfájással éltem, miközben a férjem és az anyja folyton azt mondogatták: „Semmi baj. Nincs szükséged orvosra.” Így hát taxival mentem egyedül a kórházba. Az orvos éppen vizsgált, amikor hirtelen megállt. Aztán a folyosó felé fordult, és felkiáltott: „Azonnal hívd a rendőrséget!” Megdermedtem. Mert bármit is vett észre az előbb, a férjem egyértelműen nem akarta, hogy bárki más is lássa.

Frank csuklója két helyen eltört. Aznap este mondták, és könyökig gipszbe tették, és négy öltéssel varrták a homlokát. Annak a kórháznak a folyosóján ültem, ahonnan előző reggel bottal jöttem ki, és vártam. És ott talált rám Leah. Pizsamanadrágban és Frank egyik pulóverében jött be az ajtón, Rosie a vállán aludt, és egyenesen odajött hozzám. „Te vitted oda” – mondta. Nem kiabált. A hangja halk és remegő volt, ami még rosszabb volt. „Te vitted le abba a vízbe éjszaka egy olyan férfi után, aki bántalmazta az embereket. Van egy lányunk, Tori. Van egy lányunk.” Nem vitatkoztam vele. Nem volt min vitatkozni. Igaza volt. Brooks nyomozó másnap reggel megérkezett. Frank kórházi ágyának lábánál állt, ránézett a gipszre, és egy ideig csendben volt. „Calvin Ror teherautóját ma reggel hatkor találták meg egy huntersville-i parkolóban” – mondta. „Üres. Visszaült a corneliusi albérletébe Denise-zel, mintha mi sem történt volna. Most már ügyvédje is van. Azt mondja, a menyasszonya kérésére takarított ki egy kis szemetet. Frank támadta meg először, és Frank elesett.” Rám nézett. „Nincs kamera azon a dokkon. Az ő szava a tiéd ellen.”

Amikor délután visszaértünk a Delgado-házhoz, valami ott állt a verandájuk felső lépcsőjén. Egy bögre volt, egy kék mázas bögre, csorba füllel. Anyám bögréje, amelyiket négy évig a konyhapolcon tartottam, és egyszer sem ittam belőle, mert szerettem tudni, hogy ott van. Valaki elvitte a konyhámból, átvitte a tavon Corneliushoz, és a legjobb barátom lépcsőjére tette, a gyereke biciklije elé. Benne, alul egyetlen teafilter volt. Gyömbér. Nem tudtam megérinteni. A járdán álltam, néztem, és nem tudtam a kezemmel odanyúlni. Rosie azt kérdezte: „Milyen szép csésze?” Leah pedig felkapta, és szó nélkül bevitte a házba, hosszabban megkerülve, hogy ne kelljen odaadniuk. Brooks küldött egy rendőrt, hogy bizonyítékként csomagolja be. Nem voltak rajta ujjlenyomatok, csak az enyémek és anyámé, mondta később a rendőr. Aki otthagyta, kesztyűt viselt.

Aznap este összepakoltam a holmimat. Leah a vendégszoba ajtajában állt és figyelt. Egy idő után megszólalt: „Tori, nem úgy értettem, hogy el kell menned.” „Tudom” – mondtam. „De igazad volt.” Brooks irodájának áldozatvédelmi ügyvédje talált nekem egy szobát egy hosszabb tartózkodásra jogosító szállodában az autópálya mellett, egy olyan néven, ami nem az enyém volt. Frank odavitt, egyik kezével a kormányon. Egyikünk sem szólt egy szót sem az egész úton. Amikor kiszálltam, áthajolt az ülésen. „Hívj fel” – mondta. „Hallod? Bármit is akarsz csinálni, először hívj fel.” Nem mondtam meg neki, hogy már tudom, mit fogok tenni. Aznap este szinte egész éjjel fent ültem a hotelszobában az ágytakarón, égő villany mellett. Calvin Rorra úgy gondoltam, ahogy egy nehéz bérlőre szoktam gondolni. Mit akar? Mire van szüksége? Mitől fél? Mit gondol mindenkiről maga körül? A partvonalat akarta, nem a Davidson épületet, nem a számlán lévő pénzt. Ezt volt könnyű elvenni. Soha nem nyúlt a teához, egyszer sem. Denise megmérte. Ethan vitte. Calvin a verandán állt, és péntekről beszélt. Úgy építette fel az egészet, hogy a saját keze tiszta maradjon. És elvitte azt a kocsifelhajtót, és nem tette tönkre. Ha el akarta volna veszni, ott a tóba is dobhatta volna a dokkról. Inkább a teherautójához vitte. Mert egy ilyen ember soha nem dob ki semmit, ami hatalmat ad neki valaki felett.

Reggel elmentem a rendőrségre, és beszélni akartam Brooks nyomozóval és azzal, akinek felelt. Egy kis szobába tettek minket, ahol egy asztal és egy doboz papírzsebkendő volt. Brooks is ott volt, meg egy Raphael Mendez nevű kerületi ügyész-helyettes, akinek kávéfolt volt a nyakkendőjén, és olyan nyugodt tekintete volt, amit valaha láttam. – Fel akarom hívni Calvint – mondtam. – Egyezséget akarok neki ajánlani. Brooks már a fejét rázta, mielőtt befejezhettem volna a mondatot. – Hallgasson végig – mondtam. – Azt hiszi, gyenge vagyok, és azt hiszi, keserű. Hagyom, hogy mindkettőt gondolja. Megmondom neki, hogy végeztem. Elválok Ethantől. Nem érdekel Calvin. Soha nem nyúlt a teámhoz. És tudom, hogy a rendőrség nem nyúlhat hozzá. Azt akarom, hogy Ethan és Denise börtönben legyenek. És ő az egyetlen, akinek megvan az, ami oda juttatta őket. – Vettem egy mély lélegzetet. „Eladom neki a tóparti telket. Olcsón, gyorsan, készpénzzel. Ethan nélkül, cserébe az útért. És azt hiszed, hogy ezt el is hiszi?” – kérdezte Mendez. „Azt hiszem, jobban akarja azt a földet, mint bármit, amit valaha is akart” – mondtam. „És azt hiszem, lenézi Ethant. Imádni fogja az ötletet, hogy eladja azokat az embereket, akik elvégezték a munkáját.”