A nevetés csapta meg először.
Nem a szavak. Még a hangnem sem. Csak az a vidám, gondtalan női nevetés a bálterem túlsó végéből, az a fajta, amit az emberek csak akkor használnak, ha biztonságban érzik magukat, és kegyetlenkednek.
Maya Brown egy három méteres fehér orchideacsokor mellett állt a Grand Astor Hotelben, egyik kezével egy pezsgőspohár szárát szorongatta, amelyhez húsz perce nem nyúlt, és figyelte, ahogy három, ékköves ruhás nő úgy tesz, mintha nem bámulná. A szoba pénztől ragyogott – kristálycsillárok, tükrös falak, ezüsttálcák sodródtak a tömegben a néma pincérek kezei alatt. Kint Manhattan hideg, fekete és nedves volt a kora tavaszi esőtől. Bent mindenki annyira ki volt fényesítve, hogy visszaverte a fényt.
Abban a pillanatban tudta, hogy ez fog történni, amikor Taylor közölte vele, hogy részt kell vennie.
Fontos a cégnek, mondta azon a délutánon, miközben a penthouse lakosztály ajtajában állt, amit neki adott a penthouse lakásában, már szmokingban, mandzsettagombjai megcsillantak a félhomályban. Az emberek elvárják, hogy lássák a feleségemet.
Feleség.
Még most, három hónappal a megállapodás után is, a szónak még mindig voltak élei.
Maya felnézett a puhafedeles könyvből, amit igazából nem is olvasott, és azt mondta: „Akkor talán olyanhoz kellett volna hozzámenned, akit könnyebben lefényképeznek.”
Taylor egy fél másodpercig mozdulatlanná dermedt. – Nem miattuk bujkálsz.
– Nem – mondta. – Azért megyek, mert aláírtam a papírokat. Ennyi az egész.
Most itt volt, a hotel reflektorai alatt, amelyek minden hibáját ragyogóbbá, minden pillantását élesebbé tették. Kék ruhája egyszerű, régi és gondosan vasalt volt. Nagyanyjától származó gyöngy fülbevalókat és alacsony sarkú cipőt viselt, mert tudta, hogy nem élné túl Taylor egyik elbűvölő rendezvényét olyan cipőben, amelyet inkább a kirakatba, mint az álló cipőkbe építettek. Haját gondosan hátratűzte. Mindent megtett, hogy ne vegye magára a figyelmet.
Nem számított.
Az egyik nő a bárpult közelében Maya felé biccentett, és valamit motyogott a többieknek. Egy másik nyíltan rájuk nézett, szája legörbült. Aztán újra felhangzott a nevetés, kicsit hangosabban.
Maya áthelyezte a súlyát. A bokái dagadtak. Mellkasában az az ismerős feszes, figyelmeztető nyomás érződött – még nem fájt, de elég közel volt ahhoz, hogy minden lélegzetvételét érzékelje. Azt mondta magának, maradjon ott, ahol van. Mosolyogjon, ha szükséges. Kibírja egy órát, aztán távozik.
Aztán az egyik nő megszólalt, olyan közönyös hangon, hogy ártatlanságát hangoztatta: „Még mindig azt hiszem, valami mutatvány volt. Taylor King szó sem lehet arról, hogy szándékosan hozzámenne ehhez a nőhöz.”
Szünet.
Egy másik hang, halk és örömteli: „Talán filantrópia.”
Több nevetés.
Maya lenézett az érintetlen pezsgőbe. Apró buborékok kúsztak fel a pohárból, és apró kudarcokként törtek fel a felszínen. Arca nyugodt maradt; az évek során át tartó bámulás megtanította erre. De egyszer remegni kezdett a keze, és gyűlölte, hogy ezt esetleg láthatták.
– Elnézést – mondta halkan, leginkább magának, és megfordult, hogy távozzon.
Egy kéz fonódott össze az övén, mielőtt még egy lépést is tehetett volna.
Taylor.
Nem látta közeledni. Úgy közlekedett a szobákban, mintha elváltak volna tőle. 198 centiméter magas, drága szmokingja tökéletesen állt a széles vállán, sötét haja hátrafésülve, álla olyan éles, hogy szinte teátrálisnak tűnt a csillárok fényében. Az a fajta férfi volt, akit az emberek észrevettek, mielőtt észrevették volna, hogy nézik. A pénz úgy tapadt rá, mint a második bőr. Ahogy az önbizalom is. Általában érinthetetlenné tette. Ma este, abban a pillanatban, hogy felnézett rá, veszélyessé tette.
– Ne – mondta olyan halkan, hogy csak a lány hallja.
„Semmi baj.”
Tekintete a nő arcára villant, majd elhaladt mellette, és a bárpultnál álló nőkre pillantott. – Nem – mondta. – Nem az.
Mielőtt megállíthatta volna, gyengéden kivette a kezéből a poharat, és egy arra haladó tálcára tette. Aztán megfordult, továbbra is a kezét fogva, és egyenesen a beszélgető nők felé indult.
Az emberek előbb érezték, mintsem megértették volna. A beszélgetések elhalkultak. A vállak megmozdultak. A fejek elfordultak. Egy olyan szobában, amelyet arra szoktak be, hogy érzékelje a társasági időjárást, éppen most érkeztek meg a viharok.
A nők túl későn egyenesedtek ki.
– Hölgyeim – mondta Taylor.
Nem emelte fel a hangját. Nem is volt rá szüksége. A szoba amúgy is összeszűkült körülötte.
– Nem tudtam megállni, hogy ki ne halljam a beszélgetésüket – folytatta azzal a hűvös, precíz kiejtéssel, amit a tárgyalótermekben, interjúkon és minden olyan helyen használt, ahol a hatalomnak könnyednek kellett tűnnie. – És mivel nyilvánosan beszélt a feleségemről, én is nyilvánosan fogok válaszolni.
Mayának elállt a lélegzete. Ki akarta szabadítani a kezét, de nem tette.
Taylor ujjai szorosabban fonódtak az övére – egyszer, röviden és megnyugtatóan.
Úgy nézett a nőkre, mintha egy már eltávolításra váró adminisztratív probléma lennének. „A mellettem álló nő napjait azzal tölti, hogy olyan családokon segít, akiket fel sem ismernél, ha előtted állnának. Keményebben dolgozik, mint bárki más ebben a teremben. Nagyobb méltósággal viselkedik csendben, mint a legtöbb ember a közönség előtt. És ha valaha is így beszélnek róla, tegyék azt a szemem láttára. Nem érdekel, hogy olyan emberekkel osszam meg a levegőt, akiknek a modora a célponttól függ.”
