A lift hangtalanul emelkedett. A réz és a tükör tükörképe úgy festett, mint egy sikeres estéről visszatérő pár: elegánsak, drágák, sziluettjük, ha nem is annyira, de jól összeillőek. Maya majdnem elnevette magát a látvány kegyetlenségén.

A penthouse ajtajai meleg fényre, halvány fára és olyan teljes csendre nyíltak, hogy szinte mesterségesen tervezettnek tűnt. Taylor mindig azt mondta, hogy szereti a csendet, mert egész nap mások beszélgetését hallgatja. Maya számára eleinte olyan volt, mint egy repülőtéri váróterem, amelyet valaki tervezett, aki fél a rendetlenségtől: kőpultok, puha szürke szőnyegek, szoborszerű székek, amelyeken soha senki nem ült igazán, olyan nagy festmények, amelyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy fontosságot sugalljanak anélkül, hogy túl sok gyengédséget árulnának el. Idővel megtanulta a ritmusát – az éghajlati rendszer zümmögését, a város halk mormolását az üvegen keresztül, ahogy a naplemente pontosan tizenkét percre aranyszínűre festette az étkezőasztalt március végén.

Taylor meglazította a csokornyakkendőjét, miközben beléptek. „Le kellene ülnöd.”

„Jól vagyok.”

Maya három lépést tett a nappali felé.

A padló megdőlt.

Először nem volt drámai. Csak egy hirtelen hiány volt alatta. A látótere beszűkült a szélein, a fények csíkokká ritkultak. Kinyújtotta a kezét a kanapé támlája felé, de csak levegőt talált. Aztán a mellkasában érzett nyomás fájdalommá, forróvá és helytelenné vált, és a szoba oldalra lendült.

Mielőtt a földre zuhant, hallotta, hogy Taylor kimondja a nevét.

Gyönyörűen és rosszul kapta el – túl későn ahhoz, hogy teljesen megállítsa az esést, de elég korán ahhoz, hogy a lány válla a márvány helyett a karjához érjen. Összegabalyodva zuhantak le, a lány arca a férfi ingének súrlódott, a férfi keze a feje mögé támasztva.

„Maja.”

Megpróbált válaszolni. Nem jött ki hang a száján.

A penthouse mennyezete fehér homályként homályosult el. Elakadt a lélegzete. Valahol a feje fölött Taylor hangja élesebbé, kopottabbá vált. „Maya, nézz rám!”

Erőltette magát, hogy kinyitsa a szemét. A férfi arca az övé fölött lebegett, sápadt volt a barna bőr alatt, minden vonala hirtelen emberivé vált. Nem nyugodt. Nem fegyelmezett. Rémült.

Ez jobban megrémítette, mint a fájdalom.

– Ne mozdulj! – A férfi keze egyszer megremegett az állán. – Csak lélegezz!

Lélegzem – akarta mondani. De olyan volt, mintha ököllel venném a levegőt.

Felkapta a telefonját. Hallotta, ahogy a segélyhívó válaszol, hallotta, ahogy precízen bemondja a címet, hallotta, ahogy a feleség szó úgy jön ki a szájából, mintha valami kiszakadna belőle. Aztán visszatért, letérdelt mellé a padlóra, egyik kezét a vállára téve, a másikat a csuklóján számolgatva, mert képtelen volt abbahagyni az érintését, mintha az érintés lehorgonyozhatná.

A következő percek érzékszervi foszlányokra szertefoszlottak. A szőnyeg alatti kő hideg keménysége. A fémes íz a torkában. Taylor hangja, közeli és kérlelhetetlen. Maradj velem. Lélegezz. Jól vagy. Jön a mentő. Maradj velem. A lift nyílik. Léptek. Egy orvosi táska cipzárjának nyílása. Tépőzár szakadása. Fényes fények a szemében. Túl gyorsan feltett kérdések. Fájdalomcsillapító skála? Gyógyszerek? Ismert betegségek? Eszméleténél van?

Valaki felemelte egy hordágyra.

Taylor egészen a liftig követte. „Vele megyek.”

„Uram, önök a családhoz tartoznak?”

A válasza még azelőtt érkezett, hogy a mentős befejezhette volna a kérdést. „Én vagyok a férje.”

A mentőautóban műanyag, fertőtlenítő és elektromos szag terjengett. Az eső halványan kopogott a tetején. Maya ki-be sodródott a világos alagútból, időnként tudatában volt annak, hogy az orvos igazgat valamit a karján, a monitor gyors zöld ritmusokkal válaszolt, a város vörös tükörképként villant fel Taylor arcán, miközben a szemközti padon ült, széttárt térdekkel, tekintetét rászegezte, mintha puszta intenzitással kényszeríthetné a testét az engedelmességre.

A kórházban a világ fluoreszkált.

Tolóajtók. Hideg levegő. Egy nővér, akinek a toll a füle mögé van dugva. Egy íróasztal. Papírmunka. Kerekek a linóleumon. Behúzott függöny. Gépek. Valaki lépésről lépésre elvágja az este illúzióját.

Taylort a kezelőhelyiség előtt állították meg. Maya csak töredékekben látta az egészet: a férfi keze a félig csukott ajtón landolt, egy nővér határozottan, de professzionálisan mondott valamit, a férfi állkapcsa megfeszült, mielőtt hátralépett. Aztán elvesztette a szem elől.

Amikor rendesen felébredt, a szoba csendesebb volt. Az ágy mellett egy szívmonitor ketyegett egyenletesen. A falfesték névtelen bézs színű volt. A sarokban sötéten lógott egy televízió. Száraz és savanyú volt a szája. A bal karja sajgott az infúziós infúzió helyén. Egy pillanatig fogalma sem volt, mennyi az idő, vagy mennyi ideje távol van magától.

Aztán elfordította a fejét.

Taylor az ágy melletti széken ült, könyöke a térdére támaszkodott, telefonja az egyik kezében ottfelejtett. A nyakkendője eltűnt. Az ingének felső gombjai kigombolódtak. A haja úgy nézett ki, mintha mindkét kezét ötvenszer átdugta volna. Valószínűleg soha nem nézett ki kevésbé Taylor Kingre nyilvánosan, és inkább egy olyan férfira, aki egy olyan válaszra vár, amelyet talán nem él túl.

Szinte azonnal észrevette. „Szia.”

A hangja kissé elcsuklott az egyetlen szótagnál.

Maya nyelt egyet. „Szörnyen nézel ki.”

Olyan nevetést hallatott, ami nem érdemelte meg a nevet. „Egyetlen estére összeesel, és hirtelen már nem vagyok fotogén.”

Íme, az a vékonyka humorréteg, amit akkor használt, amikor az igazság túl közel volt. Maya rövid időre lehunyta a szemét. „Sajnálom.”