Senki sem mozdult.
Az egyik nő kinyitotta a száját, talán bocsánatot kérni, talán védekezni, de Taylor addigra már elfordult.
– Indulunk – mondta.
A bálterem elég sokáig mozdulatlanná dermedt ahhoz, hogy Maya mindent átérezzen – a bámuló tekinteteket, a szégyent, hogy megvédik őket, a még mélyebb szégyent, hogy szükség van rá, az elektromos zavart, amit az okozott, hogy úgy hallotta, mintha minden szavát komolyan gondolná. Végigvezette a márványpadlón, elhaladva a fehér rózsákkal, adományozói kártyákkal és félig ivott borral teli asztalok mellett, át a hallon, ahol a portások diszkréten elnézettek, majd ki a szálloda napellenzője alá az esőtől sötét Manhattanbe.
A levegő hideg volt, és nedves járda, taxi kipufogógáz és a vihar után a kőből felszálló halvány ásványillat illata terjengett. Valahol lejjebb a háztömbben egy sziréna lüktetett, majd elhalt. Maya mozdulatlanul állt, miközben egy inas a kocsiért rohant.
– Nem kellett volna ezt tenned – mondta a nő.
Taylor ránézett. Eső pettyezte a haját. – Miért?
„Mert most már többet fognak beszélni.”
„Hadd tegyék.”
„Jelenetet csináltál.”
“Igen.”
„Az ilyesmi fontos neked.”
Röviden, humortalanul felnevetett. – Úgy tűnik, mégsem annyira, mint gondoltam.
Maya az arcát fürkészte. A szállodában dühösnek látszott. Itt kint, a lágy utcai lámpák fényében és a fekete aszfaltra csillanó esővíz fényében, valamivel furcsábbnak tűnt, mint a düh. Talán kibillent az egyensúlyából. Vagy megsebesültnek, egy olyan helyen, ahol a büszkesége általában túl gyorsan eltűnik ahhoz, hogy észrevegye.
Halkabban mondta: „Nem kellett volna így magadhoz folyamodnod.”
A tekintete az övébe szegeződött. „Nem én követeltem téged.”
A parkolófiú megfordult az autóval. A város sziszegett és lélegzett körülöttük.
Taylor maga nyitotta ki az ajtót. – Megvédtelek.
Maya válasz nélkül belépett.
A belvárosban az autózás csendes volt, eltekintve az ablaktörlők tompa suhogától és a sekély vízben elmosódó gumiabroncsoktól. Manhattan töredékekben tűnt el: bepárásodott csemegeüzletek kirakatai, vörös neonfényben későn vacsorázók, egy sötét kabátos férfi, aki gyorsan sétált feltűrt gallérral, az állványzat sápadtan világított a nátriumlámpák alatt. Maya hátrahajtotta a fejét, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
Rosszul érezte magát a teste.
A gála alatt a mellkasában érzett figyelmeztető nyomás egyre mélyült, nem erős, de kitartó volt. A cipője szorított. Fájt a háta. A bordái alatti csontok sajogtak a fáradtságtól, aminek semmi köze nem volt az alváshoz. Utálta, hogy ez mostanában gyakrabban fordult elő, azt az érzést, hogy a teste egy olyan tárgyalási darabká vált, amit mindig elveszít. Bevette az esti gyógyszerét, mielőtt elindultak. Keveset evett. Óvatos volt.
Az óvatosság már nem volt elég.
Taylor mellette ült, egyik kezét a combjára téve, ujjai egyszer doboltak rajta, majd mozdulatlanná dermedt. Még akkor is érezte a figyelmét, amikor nem szólt semmit. Általában irritálta – a férfi hajlamos mindent alaposan tanulmányozni, a csendet úgy kezelni, mint egy rejtvényt, amit végül megold. Ma este más okból nyugtalanította. Nem volt semmiféle számítás a bálteremben. Nem vett észre semmilyen teljesítményt. Csak nyers sértődést, azonnali és kendőzetlen.
Azért egyezett bele, hogy feleségül megy hozzá, mert úgy gondolta, hogy hat hónapnyi kölcsönvett társaságot könnyebb túlélni, mint a jövőt, amit rábíztak. Ez volt a lecsupaszított igazság. Nyolc hónappal korábban egy orvos ült vele szemben egy fertőtlenítő és nyomtatótoner szagú vizsgálóban, és olyan szavakat mondott, mint magas vérnyomás, szívmegterhelés, súlyos, korai beavatkozás, életmódváltás, kockázat. Mindeközben bólogatott, mint egy engedelmes diák. Aztán hazament a queensi lakásába, bezárta az ajtót, és a konyha padlóján ült, amíg a linóleum mintája el nem homályosult a könnyek alatt, amelyeket nem tervezett hullatni.
Utána próbálkozott. Istenem, próbálkozott. Jobb ételek. Séta. Gyógyszerek. Számok nyomon követése. Ritkább tükörbe nézése. Az egészségügyi tanácsok vidám, álvidámságának elviselése olyan emberektől, akiknek soha nem kellett azt a fajta magányt cipelniük, amitől a változás olyan volt, mint puszta kézzel betont emelni. Aztán Eric White egy adománygyűjtő úton talált rá, félig esetlenül, félig furcsán komolyan, és olyan zavartan magyarázta el a fogadást, hogy a lány elhitette, nem viccből találta ki.
Arra számított, hogy a lány visszautasítja.
Ehelyett gyakorlati kérdéseket tett fel.
Vajon tisztességesen bánik velem?
Azt hiszem, igen.
Elmondja nekem az igazat?
Mondtam neki, hogy muszáj.
Magánjellegű marad?
Olyan privát, mint amilyenek a Taylor Kinget érintő házasságok valaha is azok.
Tudta, hogy megalázó. Tudta, hogy ostobaság. De volt benne egy aprócska, fáradt, szégyenteljesen reménykedő rész, amely hat hónapot szeretett volna eltölteni egy olyan életben, ahol nem térhet haza minden este csendben. Hat hónapot azzal, hogy kiválasztották, akár mesterségesen is. Hat hónapot azzal, hogy úgy tett, mintha a gyűrűnek lenne jelentősége, miközben a jövője mintha csak orvosi dokumentációkra és együttérző pillantásokra szűkülne.
Azt mondta magának, hogy elbírja a hazugságot, ha világosan megnevezi.
Nem számolt ezzel: azzal, hogy apránként változtatja alakját előtte, míg végül már nem tudta, melyik része a performansz, és melyik a férfi.
Az autó begördült Taylor épületének privát földalatti bejáratához. Mire a liftben voltak, Maya lábai már üresnek tűntek. Kissé a tükrös falnak dőlt.
Taylor azonnal észrevette. „Jól vagy?”
“Igen.”
„Ez nem volt meggyőző igen.”
„Fáradt vagyok.”
