Egy Kegyetlen Milliárdos Fogadásból Vette El Feleségül – Egészen Addig Az Éjszakáig, Amikor A Nő Összeesett A Karjaiban, És Az Orvos Felfedte, Valójában Miért Mondott Igent

Maya érezte, hogy újra könnyek szöknek a szemébe.

Taylor halkan és védtelenül folytatta. „Úgy változtattál meg, amiről nem is tudtam, hogy szükséges. Megmutattad nekem a várost, amelyben élek. A munkát, amit az emberek végeznek. A hazugságokat, amiket magamnak mondtam arról, ami igazán számít. Ott álltál a konyhámban, vitatkoztál velem, behívtál, és folytattad, amikor a tested harcolt ellened, és minden nappal egyre jobban tiszteltelek, míg a tisztelet valami olyasmivé nem változott, ami állandó félelmet keltett bennem.” Remegő hangon egyszer felnevetett. „Tulajdonképpen még mindig félek. Azt hiszem, talán ez is része a dolognak.”

Maya megpróbált beszélni, de nem sikerült. A férfi megszorította a kezét.

– Szeretlek – mondta. – Nem a történetet. Nem azt az átalakulást, amit mindenki más lát. Téged. A nőt, aki azt mondta, hogy az otthonom érzelmileg elbűvölőnek tűnik. A nőt, aki sír, amikor a középpontban lévő kisfiúk rendes télikabátot kapnak, mert tudja, milyen az elhanyagolás a számlákon és a bőrben. A nőt, aki azt hiszi, hogy senkire sincs szüksége, miközben mindenkit bátrabbá tesz maga körül. – Újra megtelt könnyel a szeme, de továbbra is a nőt nézte. – Ha nemet mondasz, megérdemlem. De ha van benned bármilyen rész, ami hisz nekem, akkor az életed hátralévő részét kérem.

Maya könnyek között nevetett. „Egy kórházi szobában kéred meg a kezét.”

„Ha fontos neked a környezet, akkor megcsinálom újra egy jobb helyen.”

Szabad kezével eltakarta a száját, mert az öröm, amikor kellő félelem után végre elérkezett, veszélyesen közel állt a fájdalomhoz.

– Igen – mondta.

Taylor pislogott. – Igen?

„Igen, te lehetetlen ember.”

Újra megcsókolta, ezúttal a szájába nevetett, és a nevetése olyan volt, mintha egy ajtó nyílna meg mélyen mindkettőjük életének építészetében.

A szerződés jogi vége hét nappal később érkezett el.

Taylor megkérte az ügyvédjét, hogy a penthouse lakásba küldje a felmondási papírokat az iroda helyett. Maya figyelte, ahogy először az étkezőasztalnál írja alá, ahol az elmúlt hónapokban annyi étkezési terv, vérnyomásmérés és késő esti beszélgetés gyűlt össze. Ugyanannál az asztalnál, ahol valaha óvatos idegenek módjára ettek. Maya odacsúsztatta a papírokat Mayának.

„Muszáj ezt bekereteznünk?” – kérdezte.

Hátradőlt a székében. „Tűzre gondoltam.”

Aláírta.

Aztán fogta a papírokat, bekísérte őket a konyhába, és lapról lapra betette őket a tűzhely kék gázlángjába, egy rituálét végző férfi nyugodt koncentrációjával. Maya zokniba bújva állt mellette, és nézte, ahogy a szélek feketére göndörödnek.

„Nagyon érett” – mondta.

„Gyógyulok.”

„Kisebb jogi színházi teátrálással.”

„Az újság az enyém.”

Annyira nevetett, hogy a pultot kellett fognia.

Az igazi esküvőjükre hat héttel később került sor a közösségi ház mögötti kertben.

Maya ragaszkodott ehhez a helyszínhez, mielőtt Taylornak lehetősége lett volna valami extravagáns és lehetetlent kínálni. A központ kis zöld foltját drótkerítés szegélyezte, amelyet futórózsák és makacs borostyán lágyított. Gyerekek festett cserepei szegélyezték az egyik téglafalat. A gyep tökéletlen volt. Az összecsukható székek sem illettek hozzá. Az október végi szél folyamatosan próbára tette a folyosó mentén kötött szalagokat. Maya véleménye szerint tökéletes volt.

Taylor családja Chicagóból származott, gazdagok voltak, ahogy a régi, hivatalnok családok gyakran megszokták – műveltek, önuralommal teli, a látványosságokkal szemben ódzkodók, megdöbbenve attól, hogy Maya most milyen nyíltan boldognak tűnt. Maya anyja már az első sorban sírt, mielőtt a szertartás elkezdődött volna. Az apját, aki tizenkét éves korában elment, és csak késő felnőttkorban tért vissza bocsánatkérő szavakkal, amelyek túl soványak voltak ahhoz, hogy sokat javítsanak rajta, nem hívták meg. Fiatalabb unokatestvére, Nia, aki a káromkodással és a rakott ételekkel segítette át a legkorábbi diagnózis estéit, koszorúslányként állt. Eric Taylor mellett állt, egyszerre elégedettnek és ítéletre váró férfinak tűnt.

Két héttel korábban mindent bevallott.

Nem egyetlen drámai beszédben, hanem egy magánbeszélgetésben Taylor dolgozószobájában, túl sok whisky és túl kevés erkölcsi fedezék után. Elismerte, hogy a fogadás nem pusztán a versenyből született. Igen, ki akarta sokkolni Taylort maró unalmából. De felismerte Mayát is egy írástudási adománygyűjtő rendezvényről az előző évben, emlékezett az intelligenciájára, később összefutott az anyjával egy orvosi rendelő előtt, és annyi félelmet rakott össze belőle, hogy az, amit továbbra is hangsúlyozott, szörnyű, de nem teljesen önző döntés volt.

Taylor dühös volt.

Nem színpadiasan. Nem elegánsan. A régi, veszélyes módon dühösen, amitől a többi férfi lesütötte a szemét. Maya felemelt hangokat hallott a folyosóról, és belépett, ahol Ericet találta mereven állni az asztal mellett, miközben Taylor úgy bámulta, mintha azon gondolkodna, a barátság melyik része volt igazi.

– Mindkettőnket manipuláltál – mondta Taylor.

Eric ekkor Mayára nézett, és nem rejtette véka alá a haragját. „Igen.”

„Mi van, ha megalázott volna?” – kérdezte.

„Kész voltam megállítani.”

„Ez nem válasz.”

– Nem – mondta Eric halkan. – Nem az. Ez az egyetlen védekezésem.

Hosszú csend következett. Aztán Maya, minden drámai ösztöne ellenére, leült.

„Miért most?” – kérdezte a lány.

Eric megvakarta a tarkóját. – Mert találkoztam valakivel. Egy tanárnővel. Rachellel. Múlt héten azt mondta, hogy stratégiát alkalmazok az őszinteség elkerülésére, és azóta is bosszant, hogy mennyire igaza van. – Komor félmosolyt villantott az arcára. – Arra gondoltam, mielőtt megpróbálnék valaki más számára rendes ember lenni, talán abba kellene hagynom a hazudozást annak a két embernek, akiknek az életébe a leginkább beleavatkoztam.