Egy Kegyetlen Milliárdos Fogadásból Vette El Feleségül – Egészen Addig Az Éjszakáig, Amikor A Nő Összeesett A Karjaiban, És Az Orvos Felfedte, Valójában Miért Mondott Igent

Dr. Lee az ágy lábához lépett, és ellenőrizte a kórlapot. „Ma este veszélyesen megugrott a vérnyomása. Kiszáradt, túlerőltetett volt, és túl nagy megterhelés alatt állt. Maga az összeesés ijesztő volt, de az alapbetegséget tekintve nem váratlan.” Szakmai gyengédséggel nézett Mayára. „Ne úgy kezeld ezt, mintha valami olyasmit tennél, amit szétszedhetsz, amíg rendbe nem jön.”

Maya fáradtan felsóhajtott. – Tudom.

– Nem – mondta Dr. Lee nem durván. – Intellektuálisan tudja. Ez nem ugyanaz, mint úgy tenni, mintha hinné, hogy érdemes átszervezni az életét.

A szavak tisztán landoltak. Maya elnézett.

Dr. Lee így folytatta: „Nem állsz segítség nélkül. Hadd legyek nagyon világos. De már túl vagy azon a ponton, ahol az alkalmi erőfeszítés számít. Ehhez tartós változásra lesz szükség – táplálkozás, mozgás, gyógyszerszedés, monitorozás, stresszcsökkentés, következetesség. Nem egy hónapig. Nem, amíg el nem csüggedsz. Elég sokáig ahhoz, hogy a tested újra megbízzon benned.”

Taylor megkérdezte: „Hogy néz ez ki konkrétan?”

Az orvos felé fordult, talán azt mérlegelve, hogy vajon csak egy újabb gazdag férj-e, aki megoldásokat keres. Bármit is látott, az kielégítette. „Úgy tűnik, van benne szerkezet. Úgy tűnik, van támogatás. Úgy tűnik, valaki nem hagyja magára, hogy cipelje ezt a nehézséget, amikor a motivációja alábbhagy, és a félelem hangossá válik.”

Taylor Mayára pillantott, majd vissza Dr. Lee-re. – Akkor ez lesz az.

Maya majdnem közbeszólt. Hallotta, hogy beszívja a levegőt, és anélkül, hogy levenné a tekintetét az orvosról, azt mondta: „Ne.”

Dr. Lee halványan elmosolyodott. „Itt lesz megfigyelésre. Reggel elvégezünk egy teljesebb szívvizsgálatot. Ha a számok stabilizálódnak, egy-két napon belül hazamehet.” Letette a kartont. „És ha bármelyikőtök ezt egy olyan ébresztőnek tekinti, ami csak érzelmileg számít a következő negyvennyolc órában, akkor bosszankodni fogok, ha újra látlak.”

Miután elment, a szoba még kisebbnek tűnt.

Taylor újra leült. A szívmonitor mérte az időt.

Maya azt mondta: „Nem kell ezt elvállalnod.”

Úgy nézett rá, mintha valami irracionális dolgot mondott volna. „Te vagy a feleségem.”

„Még három hónapig.”

– Megrándult az álla. – Tényleg azt hiszed, hogy ez a mondat most már semmit sem jelent nekem?

Nem válaszolt, mert nem tudta, hogyan. Mert a Taylorhoz hasonló férfiakkal nem az volt a probléma, hogy nem éreztek semmit. Hanem az, hogy hozzászoktak ahhoz, hogy intenzíven és röviden érezzék a dolgokat, majd a saját kényelmük szerint alakítsák át a világot.

Mindkét kezével megdörzsölte az arcát, és kifújta a levegőt. „Tudom, hogy nem érdemlem meg a bizalmadat. Tudom, hogy ezt az egész káoszt az arroganciámra építettem. De arra kérlek, engedd, hogy segítsek.”

“Miért?”

A férfi rámeredt, szinte megsértődött a kérdésen, és szinte összetört. – Mert törődöm veled.

Maya a karjára ragasztott infúzióra nézett. „Az emberek ezt mondják, amikor félnek.”

– Akkor félek. – A hangja rekedtté vált. – Rémült vagyok. Ezt akarod, hogy bevalljam? Rendben. Rémült vagyok.

Az őszintesége lekötötte.

Folytatta, most már lassabban. „Nem tudom pontosan, mikor szűnt meg ez szerződés lenni számomra. Talán azon az első reggelen, amikor szörnyű kávét ittál a konyhámban, és azt mondtad, hogy a lakásom úgy néz ki, mint egy szellemeknek való luxushotel. Talán akkor, amikor rájöttem, hogy soha semmit sem kértél tőlem. Talán ma este, abban a bálteremben, amikor hallottam, hogy azok a nők rólad beszélnek, és fel akarták gyújtani a szobát.” Megrázta a fejét. „Talán az egész az egész. Nem tudom. De tudom, hogy nem ülhetek abban a székben, és várhatom, hogy úgy tegyetek, mintha ez nem számítana.”

Maya erősen pislogott. „Taylor…”

– Nem. – Közelebb hajolt, tekintetét a lányra szegezte. – Hadd mondjam ki ezt csúnyán, ha muszáj. Nem szánalomból fakadok. Nem próbálom megváltani a sorsot. Azt mondom, hogy ha van kiút, benne akarok lenni. És ha úgy döntesz, hogy ezt nem akarod, tiszteletben fogom tartani. De ne mondd, hogy semmit sem érzek, csak azért, mert félsz másképp hinni.

A szoba ezután nagyon csendes lett.

Maya hónapokig azt feltételezte, hogy életében a legveszélyesebb dolog a mellkasában lévő állapot. Hirtelen azonban valami más is megjelent: a remény, egy olyan formában tért vissza, amire nem hívta, és amiben nem tudott megbízni.

Alig hallatszott a suttogás: „Nem akarok megmenekülni.”

Taylor arckifejezése ellágyult – nem egészen szánalommá, nem egészen, hanem valami olyasmivé, amit nehezebben kiérdemeltünk. „Akkor ne hagyd magad megmenteni” – mondta. „Harcolj. És hadd álljak ott, amíg te harcolsz.”

Elfordította az arcát, mert végre teljes erejükben megérkeztek a könnyei, és nem hagyhatta, hogy a férfi lássa őket. A férfi keze könnyedén az övére tévedt a takarón. Nem szorította meg. Nem erőltette. Egyszerűen ott hagyta.

Maya hónapok óta először aludt el anélkül, hogy pánikba esve felébredt volna.

Amikor felkelt a nap, New York kifehéredettnek és frissen mosottnak tűnt a keskeny kórházi ablakon keresztül. Halvány fény áradt a szemközti épületre. Egy szállítóautó tolatott be egy sikátorba valahol lent. Az ápolónők műszakot váltottak. Kávéillat áradt be a folyosóról.

Taylor még mindig ott volt.