Negyven perccel később történt a női társalgóban, mert a valóságnak megvolt a maga módja megzavarni az érzelmi tisztaságot.

Miután túl sokat állt, leült egy pillanatra. A szobában púder és drága kézmosószappan szaga terjengett. Az egyik falon márványpult húzódott, aranyozott tükrök alatt. Maya az ujjbegyeit a hűvös kőhöz nyomta, és mély levegőt vett.

Túl sok pezsgő volt a szobában. Túl nagy volt a hőség. Evett, bevette a gyógyszereit, járkált. Mégis, a fáradtság néha úgy ütött rá, mint az időjárás – hirtelen és teljesen.

Amikor túl gyorsan felállt, megcsúszott a padló.

Ezúttal nem összeomlás. Először nem. Hanem egy heves szédüléshullám, majd fekete foltok, majd a pánik hideg virralása, mert maga a pánik is képes volt felrázni mindazt, aminek most nyugodtnak kellett maradnia.

Egy nő a mosogatók közelében megszólalt: „Jól van?”

Maya próbált válaszolni, de nem tudott.

A következő perceket ismét mozgás homályosította el. Valaki segítséget hívott. Egy széket hoztak. Egy rongydarabot a tarkóján. A bálterem ajtaja nyílt és csukódott. Taylor olyan gyorsan bukkant fel, hogy szinte ijesztő volt, makulátlan ünnepi ruhában térdelt előtte, mintha a körülötte lévő szemek egyike sem létezne.

„Maja.”

„Jól vagyok.”

„Ez hazugság.”

„Egyenesen ülök.”

A keze megtalálta a csuklóját. „Remegsz.”

A kórházban – ismét, bár ezúttal egy másik szárnyban – Dr. Lee olyan száraz arckifejezéssel fogadta őket, amitől Maya már rettegett.

– Ti ketten tényleg tudjátok, hogyan kell randizni – mondta.

Taylor megkönnyebbülten nevetett, mert elég nyugodt volt ahhoz, hogy viccelődjön.

A tesztek órákig tartottak. Tovább, mert a félelem eltorzítja az órákat. Taylor végig Maya mellett ült, a kezével a szája előtt, a lába egyszer a szék alatt pattant, amíg Maya meg nem mondta neki, hogy hagyja abba, mielőtt átfúrta volna a padlót.

Amikor Dr. Lee végre visszatért, az arca annyira komoly volt, hogy Taylor még egy szót sem szólhatott, felállt.

– Csak mondd meg – mondta.

Egy szörnyű pillanatig Maya azt gondolta, hogy minden, amit felépítettek, csupán vágyálom volt. Hogy a testek minden erőfeszítés ellenére megőrizhetik a neheztelést. Hogy a remény talán csak a megaláztatás egy újabb formája.

Aztán Dr. Lee arca mosolyra húzódott.

„Ma reggel túledzett, délután keveset evett, és elfelejtette, hogy a javulás nem jelent legyőzhetetlenséget” – mondta az orvos. „Alacsony vércukorszint, kimerültség és enyhe vérnyomásesés. Ez az azonnali válasz.”

Taylor bámult. – És a nagyobb válasz?

Dr. Lee először Mayára nézett, majd rá. „A nagyobb válasz az, hogy a szívműködése jelentősen javult. A vérnyomása jobban szabályozott, mint hónapok óta bármikor. Alig több mint huszonöt kilót fogyott orvosilag jelentős, nem kozmetikai okokból. A terhelési markerek csökkentek. Ha így folytatja – józan ésszel, ami ma este hiánycikknek tűnik –, a prognózisa nagyon jó.”

Taylor hirtelen leült.

Maya egyszer nevetett, aztán sírni kezdett.

Dr. Lee ceremónia nélkül nyújtotta át neki a zsebkendőket. „Nem gyógyultál ki abból, hogy ember vagy” – mondta. „De már nem azon az úton jársz, amelyen elindultál.”

Amikor az orvos elment, a szobában másfajta csend uralkodott, mint ami a kórházakban általában megszokott. Nem félelem. Még nem öröm. Valami a kettő között – sokk, megkönnyebbülés, gyász a hónapokig tartó várakozások miatt.

Taylor a kezébe temette az arcát.

Maya még soha nem látta sírni.

Nem elegánsan. Nem azzal az óvatos férfias móddal, amikor profilból kicsordul egy könnycsepp. Úgy sírt, mint aki túl sokáig mereven tartotta magát, és már nem tudja egyben tartani a varratokat. Halkan, de leplezés nélkül. Egyszer megremegett a válla. Elállt a lélegzete. Kezét a szeméhez szorította.

Ösztönösen nyúlt felé.

Felnézett, könnyes szemmel, és hitetlenkedve felnevetett. „Jól fog menni.”

Maya bólintott, képtelen volt megszólalni.

Odalépett az ágyhoz, és megcsókolta. Nem a homlokát. Nem az arcát. A száját.

Nem óvatos csók volt. Nem is vakmerő. Úgy tűnt, mintha véget ért volna egy erkölcsös önuralom, ami addig lehetetlenné vált. A férfi keze melegen, remegve simogatta Maya állát. Maya megfogta a csuklóját, és visszacsókolta mindazzal, amit korábban túl félt bevallani. A szoba eltűnt. A gépek, az állott kórházi levegő, a fénycső – mindez szertefoszlott az akarás és a kívánság egyszerű emberi ténye alatt.

Amikor eltávolodtak egymástól, Taylor homlokát könnyedén az övéhez simította.

– Jövő héten letelik a hat hónapunk – suttogta Maya.

Lehunyta a szemét.

Szerződés. Papírok. Feltételek. A hazugság felépítése, ami idehozta őket.

– Tudom – mondta.

A férfi arcát fürkészte. „És most mi lesz?”

Taylor éppen annyira húzódott hátrébb, hogy rendesen megnézhesse. Nyoma sem volt benne régi arroganciájának, csak egy olyan szilárdság, amiben jobban megbízott, mert rosszul érdemelte ki.

– Most pedig – mondta – olyasmit kérek tőled, amiről nincs jogom feltételezni, hogy megadod.

Mayának elállt a lélegzete.

Óvatosan megfogta a kezét, mint valami egyszerre törékeny és erős dolgot. „Gyere hozzám feleségül.”

Meredten bámult.

Fájdalmas humorral rándult meg a szája. „Értem az ellenvetést. Hadd fogalmazzam át.” Megszorította az ujjait az övén. „Feleségül gyere hozzám újra. Komolyan. Nem azért, mert Eric kihívást jelentett nekem. Nem azért, mert magányos voltál. Nem azért, mert azt hittem, a győzelem kontrollt jelent. Azért gyere hozzám feleségül, mert valahol a legrosszabb kezdetek közepén te lettél az egyetlen ember, akivel valaha is őszintén akartam építeni egy életet.”