Egy Kegyetlen Milliárdos Fogadásból Vette El Feleségül – Egészen Addig Az Éjszakáig, Amikor A Nő Összeesett A Karjaiban, És Az Orvos Felfedte, Valójában Miért Mondott Igent

„Ne.” A szó túl gyorsan jött ki a száján. Hátrahajolt, majd ismét előre, képtelenül leülni. „Csak… ne csináld ezt.”

Az ablak felé fordult. Csak a fekete üveg és a saját halvány tükörképe látszott. „Most már tudod.”

Nem válaszolt azonnal. Amikor végre megszólalt, a hangja olyan halk lett, amilyet még soha nem hallott.

„Egy orvos jött beszélni velem.” Lesütötte a kezét. „Megkérdezte, tudok-e a betegségéről.”

Maja várt.

„Nem tettem.”

A csend megnyúlt.

A kórház levegője mindig túl ritka volt a nehéz beszélgetésekhez. Túl száraz. Túl kicsapongó. Valahol a folyosó végén egy bevásárlókocsi gurult el mellettünk halkan zörögve. Egy interkom orvost hívott a másik emeletről. Az élet folytatódott, közömbösen.

Maya azt mondta: „Nem tartoztam neked a kórtörténetemmel.”

– Nem. – A padlóra meredt, majd végre ránézett. – Nem tetted.

„Hat hónapig feleségül mentél hozzám, mert a barátod merészelt rávenni.”

Erre megváltozott az arca. Látta a földet.

„Tudom, mit tettem” – mondta.

„Te?”

Hirtelen felállt, az ablakhoz lépett, majd visszafordult. A mozgás mindig jobban elárulta, mint a szavak. „Tudom, hogy valami undorító dologba egyeztem bele, mert azt hittem, hogy a világon minden egy verseny, és annyira unatkoztam, hogy szükségem volt egy újra. Tudom, hogy úgy találkoztam veled, hogy azt hittem, egyszerű lesz, de az első tíz perctől fogva nem volt az. Tudom, hogy az elmúlt három hónapban te az otthonomban laktál, én pedig úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy valami nincs rendben, mert arra vártam, hogy a te feltételeid szerint mondd el.” Elhallgatott, és egyszer zihált az orrán keresztül. „És tudom, hogy ma este láttam, ahogy a földre zuhantál, és még soha életemben nem féltem ennyire.”

Maya a steril fényben ránézett, és fenyegető könnyeket érzett. Utálta sírni olyan férfiak előtt, akiknek hatalmuk volt felette, gyűlölte ezt az évek során kiélesedett pontossággal. Mégis, a szeme égett.

„Azt mondták, hogy kezelhető” – mondta. „Ez az a szó, amit mindenki szeret. Kezelhető. Mintha egy táblázat lenne.”

Taylor visszament a székhez, és újra leült, ezúttal lassabban. „Mondd el.”

Keserűen és kimerülten felnevetett. – Miért? Hogy megmenthess?

Összeszorult a szája. „Miért hangzik minden egyes kérdésem sértésnek számodra?”

„Mert az olyan férfiak, mint te, csak akkor válnak kíváncsivá, ha valami drága lesz.”

Ezt szemrebbenés nélkül felfogta, ami valahogy csak rontott a helyzeten.

Maya visszahajtotta a fejét a párnába. „Nyolc hónappal ezelőtt diagnosztizáltak nálam. Súlyos magas vérnyomás. Korai szívbetegség. Túl sok megterhelés túl sokáig. Túl sok súly. Túl sok stressz. Túl sok színlelés, hogy jól vagyok. Gyógyszert írtak fel. Azt mondták, ha mindent megváltoztatok, stabilizálhatom a helyzetet, talán egy részét vissza is fordíthatom. Ha nem…” – elhallgatott.

Taylor keze kissé szétnyílt a combján. – Ha nem?

A mennyezetre nézett. „Akkor talán öt év. Talán kevesebb. Attól függ, kit kérdezel. Attól függ, mennyire őszintének érzi magát az orvos aznap.”

Nem szólt semmit.

– Akarod hallani a csúnya igazságot? – kérdezte, és a fejét felé fordította. – Az elején próbálkoztam. Tényleg. Olyan élelmiszereket vettem, amik úgy néztek ki, mint az egészséges embereké. Lépéseket számoltam. Alkalmazásokat töltöttem le. Néztem az interneten, ahogy a nők azt mondják, a tested egy templom, miközben én egy patikai sorban álltam, úgy éreztem, mintha az enyémet árverezték volna. Egy hétig jól voltam, aztán három napig olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam tisztán gondolkodni. Megijedtem, aztán dühös lettem, aztán szégyelltem magam, és ez a három dolog egy szörnyű diéta.

Taylor úgy bámult rá, mintha egyetlen szót sem hagyna ki.

– Amikor Eric mesélt a fogadásról – mondta –, nem azért mondtam igent, mert buta vagyok. Azért mondtam igent, mert magányos voltam. Mert valahol úgy gondoltam, talán jobb lenne hat hónapot egy álházasságban tölteni, mint egyedül szembenézni mindezzel. Arra gondoltam, talán kölcsönkérhetnék egy kis életet. Hordhatnám a gyűrűt. Leülhetnék valakinek az asztalához. Hadd kérdezze meg valaki, hogy hazaértem-e. Még akkor is, ha az egésznek semmi jelentősége sincs. – Elvékonyodott a hangja. – Tudom, milyen szánalmasan hangzik.

„Nem az.”

„Kellene.”

„Nem az.”

Hangjában lévő határozottság arra késztette a lányt, hogy ránézzen. Szeme vörös volt a kimerültségtől, de nyugodt. Nem volt bennük szánalom. Ez mindenekelőtt kikészítette.

Halkan azt mondta: „Nem mondtam el, mert nem akartam látni, ahogy megváltozik az arcod. Ismerem ezt az arckifejezést. Azt, amelyet az emberek akkor vágnak, amikor rájönnek, hogy egy hozzám hasonló nő nemcsak társadalmilag, hanem orvosilag is kellemetlen. Hirtelen mindenki kedvessé válik. A kedvesség megalázóbbnak tűnhet, mint a kegyetlenség, ha túl későn érkezik.”

Taylor előrehajolt, alkarját a térdére támasztva. Egy pillanatig a padlóhoz beszélt, nem hozzá. „Maya, próbálom megérteni, hogyan hagyhattam, hogy három méterre élj tőlem, és még mindig fogalmam sem volt, mennyire egyedül érezted magad.”

Majdnem válaszolt, mert ez volt a megfelelő kérdés, de az ajtó kinyílt.

Egy orvos lépett be, negyvenes évei elején járt, nyugodt, sötét haját gondosan hátrafésülve, egyik kezében olvasószemüveggel. – Jó. Ébren van. – Először Mayára mosolygott, majd Taylor felé biccentett. – Dr. Grace Lee vagyok. Már találkoztunk.

Taylor felállt. – Hogy van?