Közelebb lépett, de nem túl közel. „Nem tudom, milyen érzés. De tudom, milyen érzés nézni, ahogy valaki, aki fontos nekem, egy olyan csatát vív, amit nem tudok átvenni, és tudom, hogy ez haszontalanná tesz engem egy olyan módon, amire nem vagyok teremtve.” Hangja nyugodt maradt. „Szóval, ha dühös akarsz lenni, légy dühös. Ha meg akarod enni a kekszet, egyedd meg a kekszet. Nem fogunk egyetlen nehéz délutánt temetéssé változtatni.”

Maya rámeredt. – Ez a te lelkesítő beszéded?

„Ezúttal egyszer nem voltam hülye.”

Aztán váratlanul felnevetett, egy igazi nevetésben, ami mindkettőjüket megijesztette. Valami fellazított. Vett egy adag kekszet, leült a pulthoz, és lassan megette, miközben a férfi grillezett halat készített és zöldségeket vágott a konyhában, aminek a használatát még csak tanulta.

Kifejlesztettek rituálékat.

 

Vasárnapi bevásárlás tervezése az étkezőasztalnál, ahol Taylor úgy kezelte a zöldség-gyümölcsök válogatását, mint a portfóliókezelést, amíg Maya meg nem tiltotta neki, hogy a „hozam” kifejezést használja a bogyós gyümölcsökre. Esti séták a teraszon, amikor Maya lábai túl fáradtak voltak a parkba. Megosztott csend teázás közben a nehéz megbeszélések után. Zene néha a konyhában – old soul, jazz, vagy valamikor kínosan korai 2000-es évekbeli pop, amikor Taylor bevallotta, hogy ismeri az összes szöveget, és Maya majdnem meghalt a nevetésből.

És apránként megváltozott a tetőtéri lakás. Vagy talán az változott meg, hogy lakottá vált.

A szakácskönyve nyitva állt, öntapadós cetlik álltak ki belőle. Egy kardigán maradt az egyik bőrfotelen, mert reggelente fázott. Taylor elkezdte papírokat hagyni az asztalon, és ténylegesen befejezte őket, miközben a közelben olvasott, mintha a közelség olyan szükségessé vált volna, amit egyikük sem tudott volna bevallani. A helyiség elvesztette a bemutatótermi hűvösségét. Szinte önmagával ellentétben kezdett otthonosnak tűnni.

Az érveik is megváltoztak.

A kórház előtt úgy harcoltak, mint két ember, akik ellentétes világnézetet védelmeznek. Utána a harcok élesebbé és bensőségesebbé váltak, mert a tét már nem elméleti volt.

Egy esős májusi kedd estén Maya a közösségi központból hazaérve azt találta, hogy Taylor túl gyorsan beszél valakivel kihangosítón. A hangnemből ítélve a cége pénzügyi igazgatójával. A papírok szétszóródtak a konyhaszigeten. A figyelme megosztott és feszült volt. Maya, akit kimerült a családi felvételi felmérések és egy hosszúra nyúlt gyermekvédelmi meghallgatás napja, odament a hűtőhöz vízért, és egy fehér péksüteményes dobozt talált az alsó polcon.

Mereven bámulta.

Taylor észrevette, hogy a nő figyeli, és letakarta a telefont. „Holnap egy ügyféltalálkozóról van szó.”

Letette a vizet. „Süteményt hoztál a házba.”

„Ez nem torta. Ez… péksütemény.”

„Hallod magad?”

A pénzügyi igazgató hangja halkan recsegett a hangszóróból. Taylor teljesen lenémította a vonalat. – Ez csak egy doboz a hűtőszekrényben.

„Egy olyan hét alatt, amikor mindig is próbáltam nem letépni magamról a bőrt, valahányszor elmentem egy pékség mellett.”

Pislogott egyet, majd a dobozra pillantott, aztán vissza a lányra. – Nem gondoltam.

– Nem – mondta. – Nem tetted.

A nap fáradtsága már benne volt. Ez félretette a gondolatait. „Azt mondod, együtt csináljuk, de ettől függetlenül bármikor belejöhetsz, amikor csak jól esik. Továbbra is lehet normális étvágyad, normális tested, normális távolságtartásod.”

– Az arca kiélesedett. – Ez nem igazságos.

„Az sem, ha egy bejáratnál omlasz össze, mert a szíved nem bírja tovább.”

A szavak ott lebegett a fejében, gonoszul és igazabban, mint ahogy gondolta őket. Taylor összerezzent, mintha pofon vágta volna.

Nagyon halkan azt mondta: „Nem. Nem az.”

Maya azonnal gyűlölte magát. Azt is gyűlölte, hogy a férfi megnehezítette a védekezést, mivel nem úgy viszonozta a dühét, ahogy az arrogáns férfiak általában szokták.

Kivette a dobozt a hűtőből, odament a szemétpréselőhöz, és szó nélkül bedobta. Aztán visszatért a konyhaszigetre, felkapcsolta a némítást, és üveghideg hangon odaszólt a pénzügyi igazgatójának: „Ütemezzük át a holnapi megbeszélést. Már nem én vagyok a házigazda.”

Miután befejezte a hívást, Maya azt mondta: „Ez drámai volt.”

– A szemébe nézett. – Csak igyekeztem visszatartani magam, hogy valami haszontalan dolgot mondjak.

A pultnak támaszkodott, hirtelen túl fáradt volt ahhoz, hogy felálljon. – Sajnálom.

– Tudom. – Ezúttal lassabban kerülte meg a szigetet. – Maya.

Felnézett.

„Néha elrontom ezt” – mondta. „Rossz dolgot fogok hazahozni. Rossz dolgot fogok mondani. Megpróbálom megjavítani azt, amit nem lehet gyorsan megjavítani, mert ez az egyetlen képességem, amivel életem nagy részében rendelkeztem. De itt vagyok. Ez a rész nem átmeneti.”

Az „ideiglenes” szó most másképp jelentett. Régen a szerződés időtartamát jelentette. Akkor a válság szakaszát. Most valami más fenyegetést hordozott magában, amit egyikük sem volt hajlandó megnevezni.

A nyár lassan beköszöntött a városba. A park buja és párás lett. Maya állóképessége annyira megnőtt, hogy a reggeli séták hosszabb túrákká váltak, majd egy Vanessa nevű, a lehető legkegyelmetlenebb módon könyörtelen edzővel tartott szüneteket. Taylor minden edzésen részt vett. Maya először bűntudatot vagy színjátékot feltételezett róla. De Vanessa, aki egyáltalán nem tisztelte a milliárdosokat, ugyanolyan keményen megdolgoztatta. Az első héten rosszul fogadta a fegyelmezést, aztán Maya személyes örömére jól kezdte elfogadni.

„Iszonyatosan idegesítő vagy, amikor erőlködsz” – mondta neki egy reggel, miután panasz nélkül befejezte a lejtős intervallumok sorozatát.