Letörölte a nyakáról az izzadságot. „Én is ugyanezt mondhatnám rólad.”

„Enyém a jellem. A tiéd a kondicionálás.”

Kifulladva nevetett. Ez volt az első alkalom, hogy a lány számítottság nélkül hallotta nevetni.

Voltak más változások is, amiket nem írt fel az orvos.

Taylor olyan módon kezdett kérdezősködni a munkájáról, ami túlmutatott az udvarias érdeklődésen. Nem a felszínes kérdést – Hogy telt a napod? –, hanem a valódi kérdéseket. Mely családok kapták a finanszírozás megvonását. Hogyan születtek a nevelőszülői elhelyezésről szóló döntések. Miért maradtak a nők olyan otthonokban, ahol a veszély mindennapossá vált. Mi történt a gyerekekkel, miután véget ért a beavatkozás vészhelyzeti része, és a papírmunka felváltotta a sürgősséget. Maya elmesélte neki. Néha nagyon mozdulatlanul ült utána, egyik kezével eltakarva a száját, mintha évekig azt hitte volna, hogy a szenvedés többnyire cikkekben és alapítványi beszédekben létezik.

Egyik este szinte mellékesen megemlítette, hogy a közösségi központ iskola utáni étkeztetési programja két hónapnyi finanszírozást veszíthet, mert egy ígért adományozó átirányította a pénzt egy jobb nyilvánosságot kapott gálakezdeményezésre.

Taylor letette a villáját. „Mennyi kell nekik?”

“Nem.”

„Nem fejeztem be a kérdést.”

„Tudom a kérdést.”

Ránézett. – Miért ne?

„Mert nem akarom, hogy a munkám a te gesztusaid egyikévé váljon.”

Valami fájdalmas villant át az arcán. – És mi van, ha nem gesztus?

„Akkor mi az?”

Egy pillanatig gondolkodott. „Javítás.”

Maja nem szólt semmit.

Így folytatta: „Felnőtt életem nagy részét olyan dolgokba fektettem be, amelyek mérhető megtérülést hoznak. Presztízs. Terjeszkedés. Előny. Az életed azzal telik, hogy megpróbálod megakadályozni, hogy valódi emberek essenek át a valódi réseken. Ha tudok segíteni anélkül, hogy utána a szobát birtokolnám, szeretném tudni, hogyan.”

A következő héten sötétkék öltönyben, nyakkendő nélkül érkezett a közösségi házba, csupán egyetlen asszisztens kísérte, akit megrémített a környék csiszolatlan felületeinek hiánya. Maya majdnem megmondta neki, hogy ne jöjjön. Örült, hogy mégsem jött.

Nem csinált belőle előadást. Találkozott a rendezővel. Részt vett egy költségvetési felülvizsgálaton. Irritálóan intelligens kérdéseket tett fel az adminisztratív szivárgásról, a térítési struktúrákról és arról, hogy miért tűnik úgy, hogy a városi támogatási folyamat az őszinteség büntetésére szolgál. Átsétált olyan tantermeken, amelyek zsírkréták, régi radiátorhő és nyári izzadság szagát árasztották. Beszélt egy tizenéves önkéntessel, aki nyersen elmondta neki, hogy a legtöbb gazdag ember csak akkor szereti a szegény gyerekeket, ha kamerák is vannak jelen.

– És te? – kérdezte Taylor.

A lány keresztbe fonta a karját. „Döntök.”

Amikor elmentek, egészen a kocsiig csendben volt.

Azon az estén a teraszon, miközben körülöttük egyre jobban melegedett a város, azt mondta: „Tizenöt éve élek ebben a városban, és vannak olyan háztömbök, ahová láthatóan soha érdemi módon nem léptem be.”

Maya hideg mentateát kortyolgatott. „Ez sok emberre igaz.”

„Azt hittem, hogy a szükséglet tudatában lenni ugyanaz, mint megérteni azt.”

„Általában a gazdagoknak való.”

Bólintott, elfogadva a feddést. „Valami hosszú távú dolgot szeretnék létrehozni a központ számára.”

Maya a pohara pereme fölött nézett rá. „Valami etikusat?”

“Igen.”

„Nem rólad nevezték el?”

„Istenem, dehogy.”

Akarata ellenére elmosolyodott. „Akkor talán.”

Augusztusra a fogyás annyira láthatóvá vált, hogy idegenek is megjegyezték. Maya ezt majdnem annyira gyűlölte, mint az ellenkezőjét.

Egy gyógyszertári pénztárnál az eladó ragyogóan elmosolyodott, és azt mondta: „Csodálatosan nézel ki – bármit is csinálsz, csak folytasd!”

Maya automatikusan visszamosolygott, majd utána beült az autóba, és mindkét kezével a blokkot szorongatta.

Taylor észrevette. „Mi történt?”

“Semmi.”

Várt.

Azt mondta: „Utálom, hogy az emberek kedvesebbek, amikor kisebb vagyok.”

Az alkarját a kormánykerékre fektette. „Kényelemre vagy őszinteségre vágysz?”

„Már csak ez a kérdés is arra késztet, hogy legszívesebben betuszkolnálak a forgalomba.”

– Akkor őszinteség. – A férfi a nő felé fordult. – Vannak, akik felszínesek. Vannak, akik ártalmatlannak tartják a dicséretet, mert soha nem büntették meg őket érte. Vannak, akik sikertörténetekre vágynak, mert az segít nekik elhinni, hogy az élet irányítható. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy pontosan ugyanannyit értél, mielőtt ők észrevették volna.

Maya kibámult a szélvédőn. „Egyre jobb vagy ebben.”

„Félek attól, hogy rosszabb lesz.”

Olyan őszinte válasz volt, hogy a nő megfordult és ránézett. A férfi a szemébe nézett. A köztük lévő levegő egyre ismerősebbé és egyre nehezebben túlélhetővé vált.

Már voltak ilyen pillanatok. Túl sok.

A férfi keze a derekán simogatta a derekát, miközben átkeltek az utcán. Ujjai a férfi csuklóját súrolták, amikor egy serpenyőért nyúlt, és egyikük sem mozdult el azonnal. Azon az estén, amikor a kanapén olvasva elaludt, és egy takaró alatt ébredt, tudta, hogy nem húzta magára a takarót. Azon a reggelen, amikor szürke pólóban, vizes hajjal tért vissza a zuhanyból, a nőnek le kellett néznie a teájába, mert a vágy későn, de félreérthetetlenül érkezett, kínos erővel.

Nem tudta, mitévő legyen azzal, ha valakit akar, aki eredetileg nyerni akart.

Ő a maga részéről látszólag megértette, hogy a nyomás mindent tönkretehet. Soha nem szorított sarokba. Soha nem követelt érzelmi kijelentéseket. Soha nem használta az áldozathozatal szókincsét. Egyszerűen csak maradt. Figyelmes. Irritáló. Jelenvaló.

Aztán elérkezett a szeptember, és vele együtt a gálameghívás.